Itt van néhány jó vers, meg néhány rossz is. Mindenki eldöntheti, kinek mi tetszik. Mivel a füzet szerkesztésekor nem jegyeztem föl minden dátumot, így sok vershez nem tudtam dátumot párosítani. Csak oda írtam évszámot, ahol biztos voltam benne.
Sötét költő-korszakom második fejezete ez a pár vers, egy kicsit több fény szorult beléjük. 2002 után letettem a tollat. Persze nem teljesen, de nem írtam verseket részben időm sem volt már annyi, másrészt úgy érzem, a "versterápia" hosszú évei eredményt hoztak: kiírtam magamból azt a depressziót, amit mások máshogy vezetnek le. Tinédzserkorom elmúlt, más dolgok kezdtek érdekelni, sok olyan kérdésre kaptam választ, amelyre kerestem. És persze sok dologra magamtól kellett rájönnöm, hiszen erről szól az élet: tanulni, tapasztalni, szeretni. Csak ennyi az élet. A többi csak keret a kép körül.
| << vissza >> | << főoldalra >> |
|
Gomolygó füst, szavak és fények. Lelkemnek mélyén hideg tüzek égnek. A fekete hajnalok lidérces álmain Fáradt szájú ének vérbe tört szárnyain Vágy ragad magával, izzó parázs; Markomban éget a hathúros varázs. Felejtett vétkeim a felhőkkel távoztak – Síromhoz jönnek, kik léptemben átkoztak.
Negatív értelem láncos fogságában Elfogynak szavaim – elvesztem a mában. Árnyékok közt úszva, hit, szeretet nélkül A sötétség temploma kősziklára épül. Fehér galamb testét magukra öltve holnap Szárnyra hívják lelküket tűzbe veszett holtak. Szállnak, énekelnek, kiáltanak bátran. Ha megijedsz, meghalsz! – Elveszel a mában.
Elborult agyamban holt erek lüktetnek, Szemem tükrén tompa foltja szégyennek Bemocskolt mindent, mit tegnap alkottam Zöld ruhát hoz újra, hogy vérem harcban ontsam Köddé vált célokért, vörös függöny mögött. S az ártatlan haldokló sűrű füstöt nyögött A máglya keresztjének végső zuhanásán. Nyugtalan lélek int felém a végzet útján. |
||
|
Bár az elítélt idő lealkonyul, Te ébredni kezdel most. A vérző szívű hajnalon túl Arcod, kezed mosd Tisztelet tavának tükrében, Bölcsesség fája alatt. Ragyogó, tiszta szemeddel Jelt látsz a víz alatt. |
||
|
Halálos hétköznapok tükrében Álmot jelent tiszta arcod. Melegen megáldott perceikben Vadásznak rám a tegnapok. Ölelésed lángjaival kell, Hogy bennem tartsad A megbocsátást, mert a jel Szívemben örök marad.
|
||
|
Adj időt, hogy lelkem A tűz lángjai közé vessem, Megtisztuljam, ha vétkeztem S beforrjon sebem, hol véreztem.
Adj időt, hogy szálljak A szigetre, hol már várnak És békességet lelek, Fáradt testembe életet lehelnek.
Adj időt, hogy száguldjak a felhők közt Szakítsam a kötelet, mi ideköt S ha rám tör a fájdalom, a kiáltás, Sóhajom legyen engesztelő varázs. |
||
|
Ha én festettem volna felhőket az égre, Holtan zuhantam volna le a sötét mélybe. De én csak leültem. Reméltem, vártam. Aztán megláttalak, jöttél felém bátran Megfogtad kezem, rám néztél és mosolyogtál. Csókodra gondolva nyugalom borul rám, Majd elrabolja lelkem kétség és szorongás. A magány évei után tavaszt hozott a szél S félek, már nem tudom, a szerelem mennyit ér.
Csak annyit érzek, hogy jeges szívemet Tűz égeti, ha a fény tiszta képedet Előttem rajzolja a semmi árnyékából S valahol a távolban lelkem lángokkal táncol.
Ölelj magadhoz szorosan, ne engedd, Hogy a szürke napok elvegyenek tőled, Mert érted akarok élni csak, Míg szívedben szívemnek helyet hagy Szerelmed perzselő lángja. Lágyan Öledbe bújok, hogy csókodat várjam. |
||
|
A nap első fényes percei Mint szemeim újra látni kezdenek: Poharam üres. Üres e magány, fájdalmas talány. Minden nap Megajándékoz a pillanat, Halálos csókját homlokomra Leheli a megvetés, undorodva Tiszta tetteim Ártatlan vétkein. Nem szólhat szám akkora fájdalmat, Mégis, szerelmem, elhoztad Sorsom üzenetét: Ennyi, s így jutott. Mit tehetnék?
Édes szerelmed rozsdás vasbilincs, Hiába ejt rabul, bocsánatod nincs. Lehessen könnyed tisztító fény-eső, Hazudd magadnak: Megbánni soha nem késő; Szégyennel bélyegezted sorsom, Végzetem Te vagy, tudom. Felednélek is, vagy mellég bújnék. Mit tehetnék? |
||
|
Az ártatlanság földje felé Jézust követem fejem lehajtva. Az üdvösség vagyon másoké, Szívem düh és féltés marja. Álmodtam világot én is, Kánaánt… Ám gyenge létemre a rontás rátalált S nem vagyok már, ki voltam. Várok, s tűnődök szótlan. Tán föltámad szívem mélyén újra; Minden gondolat, mozdulat, szerelem Ragyog fel tisztán, szelíden Megannyi gyermekálom Képein. Úgy várom, Hogy halovány arcú angyalom, a Múzsa Reám lehelje édes ízű csókja Törékeny hópehely-szirmait egy éjjel, S egyesítse lelkem a fénnyel. Vesse tűzbe szennyes ingem, Hullajtsa rám fátylát, mígnem Újra lélek száll tollam hegyére, S nyári napfény megfagyott szívemre. 2000 |
||
|
A megcsonkított igazság - Mögötte a gazság Hideg lépteivel – Szalad, szívében félelemmel; S álmot remél alkonyatban Az öreg tölgynek árnyékában.
Hitt Ő is a megváltásban, Szeplőtelen új világban. Aztán látta meghalni Istent, A reményeket, s mindent, Mi maga az élet volt. Éltető ereje elkárhozott.
A pillanat, mely örökké él Romokba dőlt szíve mélyén Holdfényt hozott Nap helyett, Hideg, sötét ünnepet Hol a fenevad karmai élesek, S az ártatlanok vétkesek.
A megcsonkított igazság Érzi, nincs több vigasság; Csak könny maradt, s fájdalom Remeg a hideg arcokon. A sóhaj nem hallgattatik meg. Fejét lehajtja, nem néz vissza, csak megy… 2000 |
||
|
Keleti szél hűti arcom, A felkelő nap felé fordulok. Egymagam állok a dombon, Ide nem kísértek az angyalok. Szelíd arcuk mosolya Örökké él majd szívemben, S ha elmúlnék lassan, Egy kő adja hírül e helyen A remény üzenetét: A szeretet maga a puszta lét. Pillangók szárnya alatt táncol, Hajlong a sok színes virág; Ha rá Te sem vigyázol, Nem lesz mindig ilyen a világ. 2000 |
||
|
Évek múltak el, semmi sem maradt. Elvittél mindent, s most újra a bánat Marja szívem kínzó fájdalommal. Találkozás régi-új magammal.
Szerelmet vártam Tőled, őszintét, tisztát, Hogy lelkem mély sebeit szerelmeddel mosd át; Ám a törékenység burkát rólam lehántottad, S meztelen szívemet pokol tüzére dobtad.
Megölted az embert, aki voltam, És szülted a költőt, ki élt bennem holtan. Most értetlen állok a csend oltára előtt Tűnődve szavaidon, mint sokszor azelőtt.
Árván csendülnek bennem, mint eltévedt rímek; De mögöttük ott lapul jéggé fagyott szíved. Veled a lét tán örök kárhozat, Bűn vagy, mit fájdalmam fel nem oldozhat. 2000 |
||
|
Édes a vágy – gondolta a lány. Ártatlan, fiatal, rejtély és talány. Valamit hallott, de nem ismerte még A hangot, csak érezte, hogy szép. Szíve talán dobbant, de nem látszott a fény Hidegen izzó, tiszta kék szemén Sosem hitte volna, de most hallotta: -Gyere! – Szólt a hang, s a fényt eloltotta. Hamar elmúlt az érzés, s nem maradt más, Csak a könnyes csend, a megbánás. De késő volt már akkor, minden elveszett. Minden kérdésre a bűntudat felelt. Akkor kezdett fájni igazán a seb, Mikor a szerelem fölborított mindent S ott lebegett a szellem minden egyes nap, Amíg a szerelem végleg meg nem halt. Ma már nem kísért, örökre elment. És a szív helyén üres, sötét csend lett. 2001 |
||
|
Mint párkány, emelkedik az éj Köréd, ahogy a lusta kéj Szétszaggatja vékony párnád, S Te mind a csalódást várnád? Istened kegyetlen, lesújt Minden léptedre, új bosszút Eszel új hajnalokon fáradhatatlan. Gyűrött ágyak mámorító illatában Szintén Magad leled, S az Ördög símogatá szíved – Édesen mosolyog, mint egy szajha. Két oldalról tűz éget, Két oldalról perzsel meg Az irgalmatlan láng, Bömbölve őseid fájdalmát S az igazság kétséges létét, Mely kiszívja testvéred vérét. Későn nézel szét, ám hiába: Eltűnt minden próféta Már nincs több tábla az úton, Szárad a pecsét a múlton. 2001 |
||
|
1. Vállamra borult és zokogott. Karja szorosan átölelt, Szép szemén könnycsepp csillogott. Aztán minden másképp lett…
2. Elmesélt sok-sok bánatot, Szerelmet és csalódást. Életre hívta bennem a lángot, Ha láttam szemén a ragyogást.
Szívem virágos rét lett újra, Napsütötte, üde kis sziget. Boldogan rejtőztünk ketten rajta, De a felhők már közeledtek.
Gyönyörűn lángolt a szenvedély, De lement a nap, s Ő eltűnt. Oh, bár lett volna csak az enyém! Több lett a fájdalom, mit szívem eltűrt.
Szerelem szaggatott belül, Ám szívem burkát vihar tépte; Szerettem tiszta szívemből, Majd’ megvesztem Érte!
Átkozott, kegyetlen pillanat! Csak egy szóra vártunk mindketten. Tudtuk: a kapu újra nyílhat; Ám erősebb volt a félelem.
3. Vállamra borult és zokogott Karja szorosan átölelt, Szép szemén könnycsepp csillogott. Aztán minden másképp lett… 2001 |
||
|
Szegezz oltárra engem, Fáklyával égesd a testem; Legyek tanúja a kárhozatnak, Mivel az Istenek megáldottak! 2001 |
||
|
Halott ágak táncolnak a szélben, Jeges léptek roppannak a mélyben. Már feledtem, milyen volt e táj azelőtt – Szememre szürke fátyol költözött. - Erőm elhagyott, Szívem megfagyott – Hinném: a fényben új szerelem vár, De a remény gyenge szárnya nem oltalmaz már. - A remény elhagyott, Szívem megfagyott – A föld halott, mintha soha sem Nyílt volna virág odalenn. Képek, s hangok adják vissza A nyár ízét egy-egy pillanatra. Az ég elborul, Torkom elszorul – Sírok, mint gyermek önmagam A messzi fényért kiáltva hangtalan. Leheletnyi szél borzolja hajam, A hegyek ormán apró fény csillan. Szívem dobban: A tavasz itt van! 2002 |
||
| << vissza >> | << főoldalra >> |