Itt van néhány jó vers, meg néhány rossz is. Mindenki eldöntheti, kinek mi tetszik. Mivel a füzet szerkesztésekor nem jegyeztem föl minden dátumot, sok vershez nem tudtam dátumot párosítani. Csak oda írtam évszámot, ahol biztos voltam benne. Nagyon sok irományt semmisítettem meg korábbi "költészetemből", ezek maradtak fenn. Azt hiszem híven tükrözik kamasz és tinédzser kori apokaliptikus és "suicidal" gondolataimat. Most, hogy mindet visszaolvastam (és találtam párat, amit nem mertem ide beszúrni), kijelenthetem, hogy kész esettanulmány voltam. Ez van. Illetve volt. Nálam így jött ki a feszültség vagy mi, nevezzük ahogy akarjuk. Kiírtam magamból mindent, amit csak tudtam, így mindig megkönnyebbültem kicsit. Igen sok bajom volt magammal, a környezetemmel, meg úgy az egész univerzummal. Mára jórészt megbékéltem azt hiszem mindennel, amivel meg nem, azzal majd ezután. Ezek a sorok a múltamat idézik, amit tragikus körülmények között - túléltem.
(Az olvasás előtt kérem senki se hagyjon maga körül szúró, vágó eszközöket, az ablakokat zárja be gondosan, de csak ha már kidobta rajta a fegyverszekrény kulcsait. )
| Mikor újra eljő a démon | Kétes büszkeség | Ítélet |
| Könnyeimmel | Őrzöm a fényt | Fejben |
| Először részegen | A holnap alkonya | Léptem a porban |
| Megismervén magam | Tagadottak hada | Megtisztulva |
| Mentesítve magamtól | Magad mögött | Néha még |
| Dóri emlékkönyvébe | Árnyék lép elő | Nem tarthatok Veled |
| Vesszen belőlem | Ez a kis vers | Mégis hiányzol |
| Arcom a végtelen | A vándor | Mámor |
| Egy csokor virág Nikolettnek | Végzetes dolog | - cím nélkül - |
| Pécsi hajnalom | Áhított halál | A jövő üzenete |
| Ki vagyok | Kóbor eb | Hozzád |
| Színes kövek | Eladva | Végérzés |
| Csak ennyi | Velünk van | Az elveszett lét költői |
| A Halál karácsonya | Megfásult vallomás | Megáldatott |
| Őrzöm álmod | Amikor várok Rád | Golden hands |
| A Kéjlány | Sör a bánatnak | Parázs |
| A lángok tündére | Végül | Vég |
| A hétköznapok szavai pihennek... | Tavaszt hozó | Szédelgő Varázs |
| Ellazult szárnyakkal | Cília | Az ébredés |
| Szikra | Jégvarázs | Láthatod |
| Csend | A béke szigetén | Találkozás |
| ...Szabad volt | Szerelem nélkül | Gyász |
| Útra kelek | A hiányzó láncszem | Maga az Ősz |
| Búcsú a kedvesemtől |
| << vissza >> | << főoldalra >> |
|
Mikor újra eljő a démon, És fejembe száll a vér – Árnyék-ember áll a dombon, S halk szava égig ér. Nincs erőm, se célom Csak sebeimből folyik vér.
Hív és taszít rongy életem Nem bízok tettben, szóban. Síró emlékemet égetem, Mikor elterülök holtan – Azt a percet keresem. Szótlan titkomban voltam.
Mély és sötét az éj, Hullámzik csak a lélek-alak; Testbe bújik a tűz és a kéj. Megnyílik a komor ablak. Él az ártatlanság, nem fél – Nyitva szemei a gonosznak.
Hűvös sikoly töri a csendet, A holdfény tovább sápad magában, Csillag, mint szemtanú reszket A sűrű félhomályban. Az éjszaka nem volt a kezdet, Csak útvesztő az álmokban. |
||||
|
Meghajtani fejem öledben, Feledni, mi merült szégyenben, S kezdeni új életet Őszintén, Csak melletted. Általad nyerek vigaszt én, De meghallgatsz-e, ha kérném? A lét mily’ bizonytalan nekem. Arcom kezem közé temetem. Az óra perceket üt, lassan Lehunyom szemem, hogy láthassam Ahogy melletted ülök – némán. Csillagom sápadtan néz rám S aztán színre lép a tűz, Lelkemben harcol – hozzá kevés reményt fűz. Elesik hős küzdelme alatt, És mivel oltom majd ki a parazsat? Könnyeimmel? |
||||
|
Elfogy a hang, a kép, Hajamba szél tép, Menteném magam magamtól, A széptől, s a jótól? A füsttől nem látok már, Az árnyék a halál? Költő vagyok, vagy átkozott, Engem a halál hozott? |
||||
|
Megismervén magam A tükör simulni kezd, Lelkem sivatagban Szomjazva kezd Haláltusájához.
Fesztelen arcom Még jobban ellazul, Tovább nem harcol – Kardom aláhull. Nincs fohász az Úrhoz! |
||||
|
Mentesítve magamtól, Ott, Ahol más dallam dalol, Volt Egy életképem. Féktelen félelem. De a visszhang keserű, Halvány derű Nélkül tépi szívem Apró fájdalmakra széjjel. |
||||
|
Néha esik az eső és fúj a szél, De szeretet a szívben akkor is él. E pár sor kísérjen utadon Át boldogtalanságon és bánaton – Midőn az évek elmúlnak, A gyermekálmok elfogynak S kincset ér az a néhány sor, Mit egy barát hagyott a papíron. |
||||
|
Semmibe vett szavam szárnya Árnyát veti e valóságra És tükröt bocsát elém az ég. Oh, meddig kell tűrnöm? Meddig még? De a merész álom tüzet gyújt Lelkemben, s az elsimult Tengerben örvények születnek, Aztán törvények büntetnek. Hol vagyok? Olthatatlan tűzben lángolok, Keserű, kínos sorokat alkotok S a szennyben, mit hátrahagyok – Megfulladok. Otthontalan, fénytelen, a Lélek békülni kénytelen, ha Gyenge. Meg nem alkudtam, De ha szavam fognátok múltamban Vesszen belőlem ártatlanság, S mi nem volt, igazság! |
||||
|
Arcom a végtelen, Lelkem az egyszerű végtelen, S az éjszaka sötét köntösében Eljő a bánat velem. Sötét alakja szememre ül, Papírra tinta, s könny kerül. Agyam lassan kimerül Ahogy percek elől menekül. |
||||
|
Nem adhatok mást Neked, Csak kívánságot, érzéseket S ezt a kis csokor virágot, Mivel minden jót kívánok. Gyönyörű csokor üzenje meg A gondot, s a szeretetet – Ha a nézet néha el is tér Nem szakad lánc, sem kötél. Szívemben így élsz tovább, Mint egy jó, megértő barát. |
||||
|
Tengernyi csillag veti rám sápadt fényét, Az éjszaka tárja föl megvető képét. A szép és a jó most újra összejátszik, De máshol – velem csak találkozni látszik.
Április hajnalodik a mély éjszakából, Búcsúzik a város a puha fénybúrától. A csend lágy arcát igézve simítom végig, Lábam földön vetem, kezem nyújtom a csillagos égig.
Sorsom hajnalától megvitatlan kérdés, Miért él testemben fájó élet-érzés? Elmúlok talán úgy, ahogy érkeztem; Kelletlenül, fájdalmasan és csendesen. |
||||
|
Nem vagyok isten, Nem vagyok állat, Ember sem talán. Csak baj van velem, Nincsen örömöm, Semmi, csak magány.
Nem vagyok se szép, Se túlzottan jó lélek Vagy sátán bajtársa, Szívemben szenvedély Lángjaitól égve Lennék önmagam barátja? |
||||
|
Eldobtam a reményt és semmi sem maradt. Torkomon akad meg az utolsó falat. Ne bocsáss meg, feledtem már! Nem tudom, értem, vagy ellenem voltál S nem kérem több szép szavad. Engem űznek, mint vadat Pillanatok. Ki is vagyok? Elmúlt emlékek, mint színes kövek - Ma is rajtam nevetnek; Ám palackba zárom őket – S vigyázok rájuk – mégis szöknek. |
||||
|
1. Vért hoz a hajnal, az utolsó. Megfékez majd egy golyó Sok testet, Sok lelket Az örökké háborgó Föld felett.
2. Markomra lépett és mosolygott… Szemem reszketve ragyogott, S repülve Kerülve Alá, ajkam csókra vágyott Üvöltve.
3. Meghúzni a ravaszt, pusztító Bánatok alatt hős végszó? Csak ennyi Megtenni. S jutalmát a méltó Elnyeri? |
||||
|
Az ajtón túl halk zene szól, A test már megpihent, de máshol Keresi lélek nyugalmát, Az örök sötét éjszakát.
Láttam sötét fenyőfát, Éltem a Halál karácsonyát; S elfogadtam sok ajándékot: Fájdalmat és gyalázatot.
Szívem szakad meg csendben, Néma szavak tépik nyelvem És rímet szül a fájdalom Minden hideg hajnalon.
Nincs e földön otthonom, Ágyam minden sírhalom. Senki sehol nem vár rám – Elhagyom testem egy éjszakán… |
||||
|
Érzem, szívem Gyengén ver S átölel
Vala’ kétes büszkeség, Szürkeség – Tűz ég.
Lelkem mély varázsa; Fájdalmak ára Magára
Uszít sok barátot, Vak bánatot, Átkot. |
||||
|
Őrzöm a fényt szemedben, S ha kihuny – meghalok. Még emlékek égnek fejemben – Nem emlékek – csak álmok. Miért nem tudok szólni, mit érzek? Vicces – Semmit sem érzek.
Teliholddal csillagok alatt Meglátom, semmit sem érek. A szívek megfagynak, S a költők megfagynak. Látod, mint görbül életem íve, Ám nem sejted, mitől szakad meg Bennem költőnek szíve. |
||||
|
Kérdezd, mért sikítom lelkem sóhaját? Tán megérem a holnap alkonyát. Ha nem, csak azt kérem tőled: Szakítsd szét a sötét felhőket. Messze űzd a múlt fájó Pillanatait, a gyalázó Tekintet virgonc csillagát, Hívd egy italra az éjszakát És nevess, Szeress. |
||||
|
Kövekkel zuzassék halálba Vak lelkek végső kiáltása. Ásván véres sírhalmokat Megvetvén hibán azt, ki maradt; Elhagyta lelkét a csapat.
Vad szél hordozá emlékük – Könnyek szegődnek melléjük Zászlaikra íród’ véres szava, Néhaiak káromló dala; Így pusztula ki tagadottak hada |
||||
|
Magad mögött A könnynek füstös íze volt. Látni benne táncolt Élő és holt.
Magad mögött Házak, s enyhe Lángot nyögött A tenger csendje. Nuklearitás Pusztuló agysejtek, Szabadság és szorongás. Fájó tavaszba nyíló kertek. Halál elkerülendő – És megközelítendő – Sötét fény járja át Álmod testbe lépő hajnalát. Otthon volt jöttek, Álszent szemek Ragyognak Terád, De hol itt a varázs? Arcok mögött sötétlő, Gyalázatot hozó, s fénylő Igaz hazugság. Hol van a szabadság? Ágyba rejtett álmaidban A jövőt hordod önmagadban És mégis nagyon fáj, Amikor rád talál. Eltompult érzelmek jelentik A szerelmek különös végeit, S én fázom a szobában Élve, de félig holtan. Olcsó mámorban Megtaláltam önmagam, Ám azt keresem, aki ÉN vagyok. Sötétből árnyba hullok. Emlékek közt kutatok, S próbálom legyőzni Az örök-égő tüzet. Mily szép meghalni! |
||||
|
Számban kihűlt a szó, A szétmorzsolódott idő verejtéke Lassan kitör halántékomból. Megfojt a rímek egyhangú csendje. Sötét felhők alatt Felszegem ál-arcom, S törött lelkemből tűzzel-vassal A fájdalmat kioltom. Remegve szám szól utószor, Majd füstté válva Szemedbe marok olykor, Ha emlékem gyalázza hála. Éles kövek után árnyék lép elő, S reszketve emeli arcát; A lélek félő – Érezve pillanatát. |
||||
|
Nézem a papírt, Hallom a zenét, Fogom a tollat Fény most nem vakít, Várom a helyén: Mit hoz a holnap.
Fogad az Isten, Az Ördög is fogad – Hát választhatok. Nem megyek ide, Nem megyek oda, Magam maradok.
Előttem gitár, Mögöttem kályha Alattam szőnyeg – Ma senki sem vár, Megírtam magamnak Ezt a kis verset. |
||||
|
Övé csak az út, és Minden lépés A hosszú, poros úton. Folyton Él világában, Hál csillagos ágyában. Neki sincsen Semmi ingyen, Ám csak övé az út, Az élete És a bezárt kapuk. |
||||
|
Végzetes, Alázattól mentes. Praktikus, Rövid és komikus. Csak egy dolog, Gyomrom korog, Velem forog A világ. Nem értem szavát. |
||||
|
Élet keserű – Gyümölcse édes, A lélek korszerű: Gyenge és kényes. Elveszett hitű Lélekként élek A lassan kihűlő Földön, s félek, A vég sem könnyű. Barátom nem voltál, De most itt Az áhított halál. |
||||
|
Nedves őszi utcán hosszú szőrű kutya lépdel, A sétálók arcára nagyon ritkán néz fel. Szemében szánalom, fájdalom sötétje Nem fogadták be őt, csak a sűrű estbe. Halálát, s életét jelenti az utca Ahogy mellette lépnek – néha belérúgva. |
||||
|
Elveszett világban Lelkek az imában A remény holt küszöbén De mégis mind bízva él Vagy tudják, de bíznak Abban, mi elhalt?
Égeti a szó a szám, S nem hallják imám.
Mindig rettegtünk E világ napjain, Gondok közt élünk Gyalázat percein A feladással hálva Letéve a fegyvert Áldva magunkat Zavartan és verten Valaki erősebbnek, Aki bennünk gyaláz. |
||||
|
Elhallgatott tények Eltitkolt válaszok Süket kérdések Megszakadt mondatok Mindenhol ez vár rám, Amerre járok.
Árva gyermekek, Mészárló szülők Mostoha körülmények, Száradó tetemek. A feltámadt gyűlölet Engem is magába szív.
Égő szép gyertyák Keserű könnyek Zokogó imák, Szentélyek dőlnek. Magába kerít A baj és a vétek – Isten elveszít. |
||||
|
Szél fújja a romos házak Eső mosta falát. Romlást lát a szem, Ameddig még ellát. De a lőporfüstön túl Az új világ virágzik, Lassan tér magához S látszik, hogy hiányzik A lélek békéje a szóból. Itt csak a tévedt elme rombol. A könnyek messze tőlem most, Egy új világ talál rám. Ami akkor félelem volt Elmúlt, Új élet vár rám. |
||||
|
Figyelem és kényszer, Fegyelem és ékszer Ragyogása ámít, A semmittevés ásít.
A párás ablak mögül A zöld erdő szőkül, Dal, szomorkás és lassú. Lélegzet, sivár ősz illatú. 1995 |
||||
|
Megvető tekintet Vágja ketté a Perceket,
Tompa neonfényeket Vetít elém a Képzelet.
Büntetésem a holnap, Bűn az élet A csapatban.
Hiába állok a sorban, Ha léptem vétem A porban. 1995 |
||||
|
Megtisztulva, újra ágyban, Megfürödtem a napsugárban; Szőlőízű őszi estén. Fáradtság az ember testén.
Szomorú és hazug az élet Ám irgalmat mégsem kérek. Nemsokára hó esik majd, Arcokba hideg szél tapad. 1995 |
||||
|
Néha még álmodom, Hideg fut a hátamon. Önmagam céloz meg, S fénylenek a fegyverek A kétes szürkeségben, Komor szürke égben.
Néha még kívánom A percet, mikor nem tudom Ki vagyok, s mért élek. Olykor tompábbak a fények, És ingatag a hangulat. Megszűkül a tág tudat. 1996 |
||||
|
Csak nézem az üres sorokat, Oda írhattál volna. Figyelem minden sorodat. Szívem szomorú foltja Szeretet fényes helyének. Fejemben emlékek égnek. Oh, mily’ sok percet Rontottam el véled! Az élet adta így nekem, Nem tarthatok veled. 1996 |
||||
|
Elszállt a madár, Egyedül maradtam. A kínlódás megvár, Erős sosem voltam.
Eszembe jut néha: Létem nem ér célba. Szerelmem semmibe gázol, És fáj. Mégis hiányzol.
A rímek tűzben égnek Az idő végén el, És rád gondolok majd, Ha érzem, mennem kell. 1996 |
||||
|
A hajnal után tudom mi vár, Nehéz a kis borospohár. Íze édes – csók. Ürülnek a virágos kancsók; Elme, mint félelem Felragyog szemében Néhánynak, s fellángol Az élet. Megyek az asztaltól. 1996 |
||||
|
Ez én vagyok? …Csak voltam… Mély sírba Omoltam. |
||||
|
Falfehéren, magában Az eszme Sötétbe búj, Mélyen temetve A pokoli utakon Meg-megkövezve Célba ér egy Csillagot követve. Ahogy a világot Látjuk, lehet, Még megbánjuk. Ahogy e világot Váltjuk, Talán Még megbánjuk! |
||||
|
Remény – véletlenség, Ha eszedbe jutok még Az emlék nem fájhat, A tudat gyalázat.
Kiforgatom szavaim, S mentem, amim Van még e világon. Keserű fájdalom.
Amikor kihunyt a csillag – Bár meg sem született még. Senki sem várta jobban, Mint a virágzó fák alatt… én. 1996 |
||||
|
Átlátszóságban suhanó árnyak Szárnyukon hozzák felém a vágyat – S ha elűzöm őket, vétkezem? Oh, csak tudnám, miért teszem? Számon kérik a valóságot A szürke ködben elvesző álmok – S én egytől egyig minden szavat Elhiszek, és eltaposnak. |
||||
|
Por, hamu és csontok Övezik az oltárt, Onnan az ima halott Istenekhez szállt. Legyek lepik a vért, S az áldozat sem Értette, miért Nézi a sok szem.
Senkim, semmim nem volt, E templomba léptem én is. Múltam gyűlöletes átkát volt Volt feledni reményem, s mégis Jobban üldözi lelkem Fájó érzések hada, A végtelenbe tűnő élet-tengeren. |
||||
|
Kimondott neved – sírni tudnék. Hiányzol a mély sóhajú éjszakák Árnyékából. Minden titkom Tiéd, S ha áldozók oltárán meghalál, Füstté válhat minden, s az örök Kárhozat gúnyosan röhög.
Hisz Tiéd minden, ami vagyok; Csillagom csak érted ragyog A bársony fekete égen. Ha akarod, elhiszed, Ha nem kell, hát nem viszed Emlékem magaddal. Majd eltemet ez a dal. |
||||
|
Az éjszaka puha testében megmártózni Oly’ gyönyörű, mint meghalni Puha fellegek közt csendben, Elveszve sivatagi tömegben. Az idők kezdetén láttam Őt – Szívembe fájdalom nőtt – S nem láttam azóta. Ko(z)mikus história. Szerelem szaggat szét lassan Ahogy bőrömbe marnak fájdalmasan Az idő karmai. Nem bírok vallani.
Ui.: (A mennyország kapuja előtt Könnyes szemmel fordulok vissza. Nincs helyem a szentek közt, Bárki is hívna.) |
||||
|
Arcod csillagfényben úszik S nemes varázs ölel ott, Hol szemedbe álom bújik.
Az érzés, a leírhatatlan – Mélyen lelkemben Fájdalmas hideg van, Ha itt vagy mellettem.
S megannyi szép szál rózsa Álmod rejtett világaiban Boldoggá tegyen, hallgatva rólam. Megértés csillogjon minden könnycseppben, Én itt őrzöm álmod örökké, csendben… 1997 |
||||
|
Lágy szavakkal szólt a Kéjlány, Gyöngyszem csillant sötét haján. Angyal-szeme hosszúkat pislantott, S Ő minden lét vágya volt.
Gyengéd mozdulat Sugárt vet az éjre, Szétdőlt gondolat Maradt csak szépsége.
Vad áhítat keltette kép; Sem enyém, sem Tiéd. Ám csókkal hajlánk föléje, Ő elvisz könnyű felhőkbe,
Oda, hol már nem Kenyér a tagadás. Hisz’ Ő hozá nekem Álmodásból látomást. 1997 |
||||
|
Haja vörös volt, mint a tűz. A szeme kék, mint az ég. Valami vad ösztön hozzá űz, Bár nem láttam soha még.
Szeme felragyog, csillagok százát Küldi fénye pokolra le; S hogy felfedi sötét fátylát, Úgy szállnék a lángok közt vele.
Haja vörös volt, mint a láng. Ölelése beteljesült vég, Kezében megtépett olajág. Lásd, így ád törékeny békét.
Haja vörös volt, mint a tűz. Szeme kék, mint az ég. Valami vad ösztön hozzá űz, Vigyáz ránk a sötétség. |
||||
|
A hétköznapok szavai pihennek…
Hűvös szállodák Tépett ágyain Kezemben papír, S írom a verset.
Nem kell líra, Nem kell semmi sem, A hétköznapok szavai Pihennek bennem. |
||||
|
Oh, bár ne történt volna vélem ez, Fájdalom kertjének rózsái közt Testemre száradt volna jelmez, Rekedtem volna fönt. Most nem kínozná, tépné lelkem Fáradt bánat, nem élne bennem
A gaz gondolat, mit az évek Kínok árán agyamba véstek.
Ellazult szárnyakkal, csak a szél Visz tova az emlékek földjéről. Boldog fájdalommal lebegve, még Lassan égő kínok fölött. Betűzni láttam a vég mondatait, S éreztem: a gyűlölet megvakít.
A meztelen igazság sírjára vittem Egy szál rózsát, s hogy szóla hozzám, hittem. |
||||
|
Mint szikrából lobbant remegő láng, Halvány csókkal jelölé az éjszakát. Érzékeny húron érzések pendülnek, S félek, hogy egyszer végleg kihűlnek. Szeretném e lángot szívemben égetni, Szerelmet bajtól örökre megóvni; De mint’ a szerelem csalhatatlan volna, Félelmes költeményt szívem nem ontana. |
||||
|
Megérint egy szó, csendes léptek zaját Hallom az éjszakán át. Messze valahol fény hasítja át Az örök éjszakát.
Belül csend, kívül a végtelen óceán Éjjel morajló hangján Leül kilenc, mindig vidám hableány, S könnyezem gyönyörű dalán. |
||||
|
Eltört valami odabenn, Már csak azt várom, vége legyen. S mégis, talán jön valaki…
Megtört a szív, pedig szabad volt. Szabadság szárnyán dalolt, Mégis közbejött valami…
Bár gyűlölet ellen harcolok, Szívemben halálos dallamok – Elvettek tőlem mindent…
Szerelem, szabadság, remény – Örök erőt adó erény; Elrabolták a hitem… |
||||
|
Ha tetején a fának madár énekel, Eszedbe jut álmod, mit sosem érhetsz el. Ha a fehér felhőkig szállni szeretnél, Talán angyalnak születtél.
Megátkozott lelkem nem nyughat meg soha. Szívbe zárt emlékek hosszú, hosszú sora Fájdítja a percet keservessé; Már csak a vég hozhatja kellemessé.
Ha felhők között a Nap Veled ünnepel, Útra kelek majdan, s más temet majd el. Forrást a síromon fájdalom fakasztá, S könnyeim lesznek majd éltető folyóvá. |
||||
|
Sötét éjszakában falevél zizzen. Sötét ábránd, gonosz álom nincsen. Csillagos éjszakán telihold az égen, Lelkem árnyékától úszik sötét fényben.
Felszáll a köd, s Nap lángvörös korongja Festi az eget narancssárgára; Árnyékod üldöz a tiszta fényben, Hangodat halkan hallani vélem.
Jövőkép egy álom mögött; Gondolat-képed az ágyam fölött Szememből cseppnyi könny pereg – A felhők alatt a Nap lemegy.
Minden vonat ablakában Téged látlak, Könnyet a múltnak, pofont adok a mának – S bárhonnan látom a csillagos eget, Félelmet űzve, tán reménytelenül fogom kezed. |
||||
|
Egy sör a bánatnak, Könnycsepp a tegnapnak; Néhány szó a fejben, És furcsa álmok az éjben. Érezném azt, hogy velem vagy – De a kép kihagy. Csak visz az út a távolba, Céltalan ballagok a holnapba – Céltalan az is, ha ébredek. Lassan, de biztosan elveszek.
Nem leszek emlék, se fájdalom, Csak egy kiszáradt, fekete sírhalom.
Az utca üres, az éjszaka én vagyok. Előttem sötét holnapok Szemek néznek át rajtam, Csak lépdesem halkan; A pillanat érzelmeibe ásom Fáradt lelkem, s látom: Vissza nem nézhetek. Vér és könnycseppek. Fájdalom, fájdalom, fájdalom. Fájdalmas fogásom fájlalom.
Az út hazavinne, ha lenne hova. Szememben könny, szívemben halál dala. 1997 |
||||
|
S végül minden visszatér helyére – A lélek elsuhan, test kerül a földbe. Viharos szelek közt megnyugváshoz készül Pár apró emlék, s az ég lassan kékül. A végtelennek hitt idő csak szalad, Valahol egy reménytelen szál szakad. S csak képek maradnak, hazugságok. Rosszul emlékezik majd a hazug látnok. 1997 |
||||
|
Tavaszt hozó virágok… Fák, levelek, barátok. Száguldó őrület, poharak… Nem tudom, mindez meddig tart. Amíg fog a toll, írok. Amíg nagyon fáj, sírok.
Eltemetett igazságok keresztjén Beton-árnyék játszik a vég egén. A poros járdák megráncolt hátán Valentin árnyékkal kéz a kézben sétál Vénusz, ábrándos arcán könnyek. Az út mentén széttépett könyvek.
Elveszett rímek homályos árnya Elsétál messze, a sűrű éjszakába. |
||||
|
Minden érzés erőszakolt pillanata Unottan kacsint a jövő felé; Megfáradtan, fázva, s botladozva Értünk egy újabb kapu felé.
Furcsa ízű tavasz halott szerelmet hozott, Sok fájó, sovány éjszakát. Gyönyörű szempár hiába ragyogott – Elveszett, s vitte el gyönyör hajnalát.
Léptem mögött remények pusztulnak éhen, Szülni újakat nincs erőm már. Félek, holnap majd senki sem ragad kézen, És újra sehol, senki nem vár.
Cília!
Reményemet loptad, s összetörted szívem… Neved súgom, s látom arcodat; Hiába fáj emléked csendben, Nem tudok feledni – belehalok is, de várlak. … Még mindig várlak. 1997 |
||||
|
Az ünnep csendben múlik el, Pajkos felhők adják hírül: A szeretet hogyan hullt el, S ál-érzelem száll helyére végül.
Diadalmasan dal szárnyal, Hűs szellő lobogót lenget; Megküzdött a láz a fázzal, Szívembe hoz mély hideget.
Tovaszállt sok szerető szó, - Nem is volt tán soha, de már Páncélt ölt a széles folyó, S jégbe olvad a zöld határ.
Fejem lehajtva kezem közt, Szívemre nehéz jégcsap nő. Meghalt minden jéghegyek közt, Testem, lelkem egy darab kő. 1997-es évi névnapom alkalmából |
||||
|
A Nap lement, a partról Olajfák felé indulok, S békének szigetén majd Meglelem, aki vagyok. Emelt fővel, megpihenve Egy lombos fa alatt Távolba tekintve látok Nagy földön színes virágokat. Gyökerük egy, színük Szivárványhoz kiált. Szent fényben úszik a hit, A hős lovag mellette kiállt. Fodros felhőket mozgat Játékos tavaszi szél. Bár előttünk a nyár, Szívünkben még maradt tél. Az ígéret sem a régi már, Elvesztek mind a szavak… Elhagyott, aki várt reám, Az út másfelé szaladt. Átlépve a küszöbön, nagy köd Után egy utat látok – Sokat érnek a dallamok, Az érzések, s a jóbarátok. 1997 |
||||
|
Vérvörös ajkain csókol a holnap, A tegnapok fájó pillanatok voltak; S a boldogság közeli küszöbén Füstként oszlott szét a fény.
Lassú lebegés lomha szárnyakon, Buja vágyakon, puha ágyakon. Néha jó, néha fájni tud: Néma szó. Az út messze fut.
Szürkülő égboltról kacsint a tisztelet, Hazugság jeleit vési a képzelet Megkövült hátamra, s imáját mormolja Vala’ gyönyörű kikelet vad látnoka.
Képeket vetít az üres megnyugvás; Szerelmes érzés – ostoba látomás. Elvészve tükrök közt szivárvány szólít. Elveszett… nincs, aki szívére szorít. 1997 |
||||
|
Beforrtak sebeim Hold háta mögött, S ismét táncra kélek vörös lángok között. Sebek fakadnak, bár nem akarom - Hiába hív, csábít a nyugalom – Fájó emlékek égetik Szívem lezárt ajtaját.
Hálót sző hajamból sötét csend pókja. Ha elbújok, nem talál rettegés hajnala. Ordítsatok, ordítsatok, hogy ne halljam Gondolatom, szavaim a zűrzavarban!
A lány szól – Vándor, ülj le mellém! Ébred az álom – Társtalan járom utam én. Magány angyala vigyáz rám éjjel Míg alszom, szívem tépi széjjel Ágról szakadt remény, összetört, Vak szenvedély, meggyötört Szív mélyén. 1997 |
||||
|
Rainbow int he dark hours, When You ride ont he white horse And the moon is swimming ont he sky. You can tell me, why Does the love go to the peaks? Because i don’t know what it is.
The lonely days is digging me down The Sun is black, what is the sign? Golden hands hold me ont he long way, And i newer forget the day, When i was born, and when i’ll die. The world is turnin” with me. I don’t know, why. 1997 Thanks to my brother, Tom |
||||
|
Lágyan igéz a nyári szél, Koszorút fon lágyan az éj; Rózsát, nárciszt, fekete tulipánt Szorít erősen az arany pánt.
Bánat űzte szív megpihen a tölgy alatt – Maradt még bor, s jut még néhány falat. Aztán róni kell az út porát Emelt fővel tovább, tovább… |
||||
|
Vágyak és érzések; Ép testben Géplélek |
||||
|
Egy kapualjban megpihen, Fakó kabátja téli szelet űz. Nem várja Őt már senkii sem, S nem melegíté lelkét a tűz. Fagyott, kék ujját fáradtan Nehéz kőkabátjába dugja, Megsárgult papíron bánat, Nagyon fáj szívének, Ő is tudja.
Halk lehelet még elsuhan Jégen gyöngyöz a magányos könnycsepp; Jégen terül el Hangtalan… Nem bízik, nem vár, és nem sír többet… |
||||
|
Ahogy száll a vágy, szárnyai fénylenek Arcát emeli angyal az égnek De lent, mélyen, a bozótban vad hörög S lapulva morog, bújik az Ördög. Üveges szemein gyilkos kényszerűség, Sötét szívét marja szét a kétség. Az elveszett Teremtő nyomát kutatva Könnyezve rálel az ártatlanságra. A költő karjában kopott lant pihen Elveszett szerelem – Nem tudja már, milyen Csak keserű dallamát játssza a húrokon És örül, hogy véget ért, nem csattan több pofon. Messze úsztak a felhők a nyári égen, Velük ment a vihar, s a tűz ölében Bűnös lelkek kiáltanak. A lángnyelvek égetnek és fájnak. Lehullt a kígyó az almafáról, Nem sziszeg többet e világról. |
||||
|
Ha elmegy messze földre az angyal, Fáradt lelkem búcsút int egy dallal – S ott, hol nem várja már senki sem – Túl a kerteken, s a fényen A szentek gyűrűjébe vonul; S a nehéz, sötét lepel örökre lehull.
Ahol a tó ékköves partján Megpihensz majd, és talán Árnyamat látod a fényben, Ott kell, hogy legyen a végtelenben A teremtőd, aki elhagyott. Koronája összetört, bárhogy ragyogott.
Tanúságod ezernyi pillanat, Ha fájdalmadtól könnyed fakad, Mert látni vágytad Őt, az arcát – Általa űzted e pokoli hajszát. És ha nem tudtad még: szeretet nincsen; Láthatod: Hátat fordít, és sír az Isten. |
||||
|
…Majd a sötét alagútból fénybe érve ki Kezét nyújtja felém, szólít valaki. Törékeny hangjából ölelés szava árad; Könnyes szemmel nézem, szívem megölte a bánat. Fényes kezek karolnak fel, tapintásuk bársony, Szerető tekintet lebeg minden árnyon. Könnyeim elfogytak, testem a porban pihen – Meglelhette volna a kiskaput, de kiben? A megfásult vágyak nyugalmasan füstté váltak. A fényes úton nem botlom el többé, S nem tekintek már a sötét szavak mögé Mert előttem a végtelenség trónján Csillag – köntösében valaki vár rám. |
||||
|
A nyomorúság léte halált ünnepel Ez az ártatlanság vége, holnap szárnyra kel A fájdalmas kiáltás, az örök szent béke. A poros föld útjáról fény-ösvényre érve Csillagok ragyogják körül a teret; S a fáradt férfikéz fáradt testet temet. Az őszi szél felsüvít, sírva hozza a telet. Néhány szívben szörnyű kín, majd megnyugszik, S feled. |
||||
|
Az ember kicsiny szobába szorul, Olyan ez, mint egy temetés. Fúj a szél és nagy eső zúdul, De így meséli minden év.
Ez maga az Ősz, Magával hozza a meleg fáradtságot, Egymáshoz közelebb fűz, Így érezzük a boldogságot. Ifjú zalai költők antológiája 1995 |
||||
|
Gyönyörű szép voltál, s maradsz Mindörökké, nélkülem is. Talán néhány könnycseppet hullatsz, Sorsomért, lelkemért is.
Nem felejtem el arcod, lelked Meleg ölelését álomkapun túl. Hívnak a harangok, mennem kell Egy hosszú útra a nagy falon túl.
Szálljanak helyettem a madarak, Jussak eszedbe, ha csillagot látsz – Nem vallottam szerelmet, gyáva voltam – Nem lesz emlékem gyász.
Nagyon nehéz volt itt élni, Bánattal nehéz volt Téged szeretni, Nagyon nehéz lesz elmenni, Mégis azt érzem: menni, menni
Szeretni foglak örökké Téged, Elmondom, ha nyílik alkalom. A szeretet velem marad végig, Legyek szentek közt, vagy poklon.
Talán belül szeretsz Te is engem, Ám ha rosszul látom Csak azt kérem, bocsásd meg, Hogy Érted is a fájdalom. Ifjú zalai költők antológiája 1995 |
||||
| << vissza >> | << főoldalra >> | |||