A vajaskenyér ünnepe  (A falu királyai 2.)

Szép, kényelmes fotel állt a nappali egyik sarkában. Ideális pihenőhely, nincs útban, nem nyílik a környékén ajtó, csak mögötte egy ablak az udvarra. Mintha köré építették volna az egész házat: innen átlátni az ebédlőn a konyháig, ha nyitva az ajtó, akkor még a spájzban is össze lehet számolni a lekvárosüvegeket. Másik oldalra két szobába is belátni, szóval igazi központi megfigyelőhely ez a fotel, ami mellesleg nem is fiatal, sőt igen sokat mesélhetne a többi ifjabb bútordarabnak az itt élő család életéről, hiszen sokat látott már ebben a házban. Látott örömöt, bánatot, keserűséget, vigasztalást, szürke hétköznapokat és nagy ünnepeket.

Ez a fotel már akkor is réginek számított, amikor tíz évvel ezelőtt nagy bánat érte a házat. Akkor halt meg ugyanis, pont ilyenkor karácsony tájékán az itt élő családban a nagymama szerepét betöltő idős asszony, akit a nagypapa fiatalon Anna néven ismert meg, de akkor már Annus néniként emlékezett rá a falu népe.

Nagy szomorúság járta át akkor ezt a házat, mert innen addig még senki sem távozott örökre, főleg nem olyan hirtelen, mint Annus néni. Korán kelt aznap, hogy fölkészíthesse az ünnepi vacsorának valót a tűzhelyre, hogy aztán a nap többi részében szabad legyen. Nem szokott betegeskedni, bár akkoriban megemlítette néha a falu boltjában a többi odajáró öregasszonynak, hogy időnként gyengének érzi magát. Gondolta, csak az öregedéssel jár ez is, mint a romlásnak indult látása. Végül a veje talált rá szegényre, ahogy a konyhaszekrény előtt hever, kezében egy fazekat szorongatva.

Nem volt még olyan szomorú karácsony ebben a faluban sem előtte, sem utána. Persze nem csak együtt érző lelkek élnek a faluban. Volt, aki úgy látta a dolgot, hogy az rendben van, hogy az embernek meg kell halnia, de hogy ezt épp karácsonykor tegye, amikor van még háromszázhatvannégy másik napja az évben, amikor nyugodtan megtehetné…

Vannak olyan használati tárgyak, melyek hamar tönkremennek használatuk során. Vannak viszont olyanok, melyek anyagainak minősége olyannyira kiváló, és az összeszerelésük is annyira szerencsésen sikerült, hogy szinte elnyűhetetlenek. Sokat használják őket, mégsem látni rajtuk az idő vasfogának nyomait. Ilyen ez a fotel is, amiben most épp ül valaki. Egy idős ember az, aki minden nap sok időt tölt benne. Valamikor, mikor még fiatalabb volt, keveset ücsörgött itt, de most már nem akad annyi tennivalója, ráér eme kényelmes helyen nagyokat gondolkodni, esetleg délutánonként bóbiskolni.

Most épp arra a napra gondolt, mikor tíz esztendővel ezelőtt Annus, a felesége örökre elhagyta őt, és még csak el sem köszönt se tőle, se mástól ezen a világon. Egyszerűen csak kisétált a konyhába, és kisétált mindegyikük életéből, otthagyva őket búcsú nélkül a szeretet szent ünnepén. Nehéz nap volt az, nagyon nehéz. Nem csak neki, az egész családnak, még a kis unokájának is, aki akkor tíz éves volt. Alig értette szegény, mi történik körülötte. Nehéz volt megmondani neki, hogy most ez a karácsony kicsit más lesz, mert a Nagymama, aki annyit dédelgette, babusgatta, játszott vele, énekelt neki, nincs többé, de meg kellett tudnia.

- Nagypapa! Minden rendben van? - kérdezte egy fiatal női hang. Épp most lépett elé a lány, és szemrevételezte az öreget, akin látszott, hogy egész máshol jár lélekben. Lélegzete is alig látszott. Felnézett a lányra.

- Persze, kicsikém, minden rendben, csak a Nagyanyád jutott eszembe. Nagyon finom ünnepi vacsorát szokott főzni minden éven. – Mondta, és tekintete valahova a távolba révedt.

- De azért ízlett, amit Anyával főztünk, ugye? – kérdezte a lány pajkos mosollyal.

- Hogyne ízlett volna? Ti is tőle tanultatok minden konyhai fortélyt.

A lány mosolygott, és nagy léptekkel bement az egyik szobába. A konyhából edények zaja hallatszott. Olga, a lánya mosogatott az ünnepi vacsora után. Előtte jelképes ajándékosztás volt, ezután pedig egy kis beszélgetés következik, ahogy az lenni szokott idehaza. Máskor mindenki rohan, alig lehet a családot együtt látni. Igaz, a tél beálltával már kevesebb a rohanás, odakint sincs annyi munka a ház körül. Ilyenkor lelassul kicsit az élet a faluban is.

Kinyílt a bejárati ajtó a terasz felől. Sapkás, kabátos férfi lépett be rajta.

- Sok esett? – kérdezte tőle az öreg.

- Sok, de hamar elszórtam lapáttal. Sűrűn esik, meg elég nagy pelyhekben. Ha így folytatja, reggelre fél méteres is lehet. – Levette kabátját, sapkáját annak ujjába gyűrte, és az egészet a teraszajtó melletti fogasra akasztotta. Bakancsát papucsra váltotta, és a konyhába ment.

- Hol van? – kérdezte a mosogató asszonytól.

- Ott! – Intett amaz habos kezével a tűzhely felé. A férfi odanézett, arcán halvány mosoly jelent meg, mikor meglátta a félrehúzott kis piros fazekat. Két bögrét vett elő a vitrines szekrényből, és egy merőkanalat a fiókból. A kanalat a fazékba mártotta, és mindkét bögrét telemerte gőzölgő, vörös forralt borral, majd visszatért a nappaliba. Az egyik bögrét az öregember kezébe adta, a másikkal leült a kanapéra. Óvatosan kortyoltak bele mindketten a gőzölgő italba.

- Ilyenkor esik a legjobban. – Szólt a fiatalabb férfi. – Vége a napnak, megvacsoráztunk, ünnep van, és az egészet megkoronázza ez az ital.

- Annus is szerette. Télen sokszor forralt ő is. – Az öregember szomorkásan nézett a bögrébe. – Pontosan tíz éve. Mindig eszembe jut ilyenkor, de ma pontosan tíz éve, hogy meghalt szegény. Tudod, Ferkó, az ember azt mondja, hogy túl van a gyászon, és talán túl is lehet lenni rajta, de nem pótolhatja őt senki és semmi.

- Tudom. – Sóhajtott a másik, és hátradőlt a kanapén. – Nekem nem volt az édesanyám, de sokat törődött velem. Nekem is hiányzik.

- Nem telik el úgy nap, hogy ne szólnék hozzá, mikor lefekszem. Együtt tudok élni a hiányával, de nem tudom megszokni. Azt hiszem, soha nem is fogom.

- Emlékszem, isteni finom kalácsot szokott sütni a Nagyi karácsonykor. – kiáltott ki a lány a szobából.

- Még jó, hogy emlékszel Vivien, tíz éves elmúltál már akkor. – Kiáltott vissza Ferkó.

- Nem azért mondtam, Apa, hanem, mert eszembe jutott a kalács. – A lány kijött a szobából. Észrevette a gőzölgő italt a férfiak kezében. – Borozgatunk? Borozgatunk? Engem meg sem hívtok a bulira? – Mosolyogva elsuhant a konyha irányába. Szinte azonnal visszatért ő is egy bögre forralt borral, és leült a másik fotelbe. Kilépett papucsából, lábait maga mellé húzta. Hosszú kék pulóvere ujját lehúzta egészen az ujjai végéig, és így fogta meg a bögrét két kézzel. Megfújta, és belekortyolt. – Ejha, ez még nagyon forró!

- Meg ne égesd a szádat, kislányom! – Szólt az idős ember, és lassan, szürcsölve belekortyolt az italba. – Lassan kell ezt inni! De te folyton csak szaladsz, az ember szeme követni sem bír már. Minden fiatal ezt csinálja? Vagy csak az én unokám ilyen tűzről pattant ezen a világon? – A lány mosolygott.

- Tudod Papa, szerintem sokan vagyunk így, és azért, mert fiatalok vagyunk. Szerintem te is sokat szaladtál ifjú korodban! Ritkán járok a faluban, de ha valaki megkérdezi, kinek a lánya vagyok, mindenkinek eszébe jut egyből a nagypapám is, meg néhány történet vele kapcsolatban. Na, mit tudsz felhozni mentségedre?

Az öreg felvonta szemöldökét, így amúgy is ráncos homloka még ráncosabbnak hatott. A bögrét megtámasztotta a fotel karfáján, és hátradőlt.

- Igaz, ami igaz, fürge gyerek voltam. – Jelentette ki. – Sokat szaladgáltam gyerekkoromban.

- Sokat szalad bizony, akit kergetnek! – Mondta a lány, és ő is felvonta szemöldökét, beharapta ajkait, fejét kissé megbillentve nagyapjára nézett. Amaz lassan elmosolyodott. Szinte látni lehetett, ahogy szemei előtt régi képkockák peregnek szaladó, vagy inkább menekülő alakokkal. A lány látta ezt, és hátradőlt a fotelban. – Szóval, Papa, hogy is van ez?

- Igen, igen, én is voltam fiatal. Meg fürge is. De még mennyire! Sosem értek utol minket, ha valami rossz fát tettünk a tűzre a pajtásaimmal. Sok csínyt követtünk el, de sosem tettünk semmi helyrehozhatatlan gonosz dolgot, mint a mostani fiatalok. Nem is tudom, mi történhetett a világgal. Mi akkoriban csak megvicceltük, felbosszantottuk az embereket, de nem volt megbocsáthatatlan bűnünk. Senki sem haragudott ránk igazán. Ja, igen! Mi nem csak bolondoztunk, hanem segítettünk is az embereknek, bárki volt is az, aki megkért bennünket, az számíthatott is ránk. – Nagyot sóhajtott. – Hej, milyen messze vannak már azok az idők, istenem! Mintha csak egy könyvben olvastam volna. Mintha nem is velem történtek volna. Így, megöregedve el sem tudom képzelni, milyen az, ha szalad az ember. Nem panaszkodni akarok, nincs már kedvem nekem szaladgálni! Egyszer utoléri az embert a sorsa és megöregszik, ha akarja, ha nem, akkor is.

Hirtelen sötét lett a konyhában. A sötétségből női alak lépett elő, kezében gőzölgő bögrével, amit a dohányzóasztalra tett, az ablak mellé lépett és megigazított néhány díszt a karácsonyfán. Talán nem is álltak azok olyan rosszul, de mindenesetre sikerült a család többi tagjának tekintetét - még ha csak egy röpke pillanatig is -, a fára terelni. Szép, formás vörösfenyő volt az idei fa, telis tele színes díszekkel, világító aprócska égősorral. Az asszony előző nap díszítette egyedül, senki sem ért rá segíteni. Most azonban már nem kell sietnie, mindennel elkészült, a vacsora utáni mosogatás is a múlté.

- Gyere te is, Olga, mára elég a háziaskodásból! – Szólt hozzá Ferkó. Az asszony a kanapéhoz lépett, és a férje mellé ült. Ő is belekóstolt a bögre tartalmába, közben szemeit végigfuttatta a helységben tartózkodókon.

- Jól hallottam, hogy a három jómadárról volt szó?

- Igen. Papa megemlékezését hallgatjuk fiatalkoráról. Időben jöttél, még csak most kezdődött az előadás. – Nevetett a lány.

- Előadás? Nem adok én elő semmit! – Legyintett az öreg. – Sosem ferdítettem el a valóságot, csak nem jut eszembe mindig minden részlet. Régen voltam már olyan fiatal, mint te, Vivien. Jó, nem magamat szeretném még öregebbé tenni, de mintha már száz esztendő is eltelt volna siheder korom óta. Meg, hogy jómadarak? – Nézett Olgára – Nem voltunk olyan rosszak, nem voltunk neveletlenek. Elevenek voltunk. Meg jókedvűek. Időnként megtréfáltuk az embereket.

- Igen, emlékszem, nekem is sokat meséltek még a faluban a régi öregek. – Vágott a szavába Olga. – Hallottam azt is, mikor Faltos Béla bácsi megállt a kocsma előtt a szekerével, és mire kiért, a lovak fordítva voltak bekötve, pont az ülésre lógott a fejük. – Mindenki mosolygott a hallottakon. – És a húsvéti locsolás? Amikor elkötöttétek a falu tűzoltószekerét? Szabóék kútja? Ami este még nem volt, reggel viszont egy tátongó lyuk fogadta a családot az udvarban.

- Abba bele is halhattatok volna – Vette át a szót Ferkó – Még szerencse, hogy nem ástatok túl mélyre, de sötétben nagyon veszélyes az ilyesmi.

- Sötét? Nem volt ott sötét! – Nevetett az öreg. – Elloptuk a sátrat a kultúrházból, és gyorsan fölvertük, lámpásokat gyújtottunk alatta, úgy ástunk. Mellesleg tudtuk, hogy nem kell mélyre ásni, mert arrafelé mindenkinek sekély a kútja, ott folyik egy ér a föld alatt, el sem téveszthettük volna.

- Papa! Mindig hallok valami újat! – Kacagott Vivien – Ezt a kutasat még nem is hallottam! Nehéz elképzelni, hogy éjjel egy sátorban kutat ásol.

- Ne engem képzelj lányom, hanem egy fiatalembert, aki kissé mozgékonyabb volt, mint most én. Most már elég nagy csínytevés az is, ha magam vetem be az ágyamat reggel. Az sem megy mindig, ha fájnak a tagjaim.

- Olyat is meséltek, hogy füstölőt is építettetek az éj leple alatt.

Ahogy ezt Vivien kimondta, látta, hogy nagyapja arca kissé komolyabb lett.

- Valami baj van, Papa? – kérdezte nagyapjára nézve.

- Nincs, kislányom, csak tudod az egy olyan éjszaka volt, amit nem tudok elfelejteni.

- Csak nem történt valami baj? – Kérdezte a lány.

- Hát, baj éppen nem. De történhetett volna.

- Folyton veszélyes kalandokba keveredtél. Csoda, hogy egyáltalán életben maradtál, hogy túlélted a fiatalkorodat. – Szólt közbe Ferkó.

- Fiatalon az ember kevésbé látja a veszélyt, talán azért is, mert jobban bízik magában, és kevesebb dolgot tart veszélyesnek. Ám ha akkor éjjel nem megyünk oda, talán ma nem beszélgetünk itt mindannyian. – Sóhajtott.

- Ezt hogy érted? Nézett rá érdeklődő tekintettel Vivien.

- Tudjátok, az öreg Jancsi bácsi már évekkel azelőtt meghalt, és amit a ház tájékán, az udvaron látni lehetett, az mind az ő keze munkáját dicsérte. A fia egy semmirekellő alak volt, nem dolgozott otthon semmit, nézte, ahogy lassan tönkremegy, elenyészik minden, amit az apja épített, vagy a két kezével megcsinált.

- És a füstölő? Mi közünk is van hozzá? – Türelmetlenkedett Vivien.

- A füstölőhöz már jó ideje összehordták az anyagokat, de lusta volt nekiállni, segítséget meg nem akart hívni, talán, mert szégyellte magát, nem tudom miért. Sosem kérdeztem meg tőle.

- Mert később jobb viszonyban voltatok? Beszélgettetek? – Kérdezett újra a lány, mint egy riporter, aki régi emlékeket kutat idős riportalanyának lelke mélyén.

- Hát, kénytelen voltam valamelyest jóban lenni vele, kislányom. Tudod, az egy nagyon fényes éjszaka volt, még lámpás sem kellett, hogy azt a pár darab téglát egymásra hányjuk. Nyár volt, és telihold. A fiúkkal épp azon nevetgéltünk, hogy ha netán szellemjárás lenne, jöhetnének azok is segíteni, hamarabb végeznénk. Aztán valami zörej hallatszott a ház felől, és a pitvar előtt egy lobogó fehér ruhájú, lobogó hajú szellemforma jelent meg. Ezek ketten úgy elszaladtak, mint akit puskából lőttek ki.

- Ne már! Szellem volt? Te hogy-hogy nem futottál el? – Csodálkozott a lány.

- Talán azért, mert annyira berezeltem, hogy elfelejtettem még futni is. Aztán ahogy néztem, láttam, hogy közeledik. Már én is futni akartam, amikor rám szólt, hogy várjak, ne szaladjak el, nem fog bántani. Olyan szép volt a hangja, hogy hirtelen elszállt a félelmem, és felé fordultam. Gondoltam, nem lehet szellem, ha ilyen szépen beszél.

- Akkor nem szellem volt?

- Nem, hát! Hogy lett volna szellem? – Mosolygott az öreg. – Egy lány volt, rokonlány, a szomszéd faluból. Ott lakott pár napig, mert a szüleinek dolga akadt, és nem tudták magukkal vinni őt. Pont ezekre bízták. Ha falubeli lett volna, a többiek sem futnak el, mert megismerték volna. Ám a faluban senkinek nem volt olyan szép, hosszú, hullámos szőke haja. – Abbahagyta a mesélést, láthatóan elragadták a hirtelen feltörő emlékek hullámai.

- Papa! Csak nem azt akarod mondani, hogy a Mama volt az? – Mosolygott rá a lány játékosan, mintha számon kérné nagyapját.

- De, bizony! – Sóhajtott az öreg. – Ott láttam először öreganyátokat, aki akkor még nem is volt olyan öreg…

Mindenki hangos nevetésben tört ki.

- Jól van, na! Megbotolt a nyelvem. Tessék nekem elnézni. Nem pörög annyira, mint a tiéd! – Nézett unokájára.

- És egyedül fejezted be az építkezést? – Kérdezte Vivien, és belekortyolt italába.

- Dehogyis! – Legyintett az öreg. – A srácok visszafordultak, hogy kimentsenek a szellem fogságából.

- Szerencsére nem sikerült nekik. – Nevetett a lány.

- Hát, bizony nem. Addig én elbeszélgettem Annával. Azt hiszem, már akkor megszerettem, mikor a hangját meghallottam. Mintha egy angyal szólt volna hozzám. Aztán visszajöttek a fiúk, bemutattam őket egymásnak. Anna vissza is ment aludni, mi meg folytattuk a dolgunkat. Napfelkelte előtt végeztünk pont. Elbújtunk az istálló padlásán, onnan néztük végig, ahogy fölkelnek és észreveszik az új füstölőt a régi helyén, ami összedőlt már.

- Gondolom, volt meglepetés. Mama nem mondta el nekik, hogy ti műveltétek?

- Dehogy mondta! Nem ez volt az első ilyen csínyünk, a faluban rögtön tudták, hogy mi voltunk. Főleg azért is, mert ilyenkor mindig nagyon álmosak voltunk nappal.

- Tudod, Papa, ha ezt manapság csinálnátok, azt alighanem gerillaépítészetnek hívnák.

- Manapság majmoknak hívják azt, aki segít?

- Nem, Papa! Nem gorilla, hanem gerilla! Vannak gerillakertészek is nagy városokban, akiknek az a szórakozásuk, hogy virágokat, bokrokat ültetnek a városok elsatnyult parkjaiban, terein. Ezzel óhajtják felhívni a figyelmet a sok betonra és a kevés zöldre a városban. Valahogy úgy, ahogyan ti nyomtátok ezt sok évvel ezelőtt. Ők sem kérnek engedélyt, éjjel dolgoznak, gyorsan, hogy senki ne vegye észre.

- Mi semmire nem akartuk felhívni a figyelmet, csak ha valamit jó mókának gondoltunk, akkor azt megcsináltuk.

- És miért nem mentetek oda, kopogtatok be, mondván, hogy szívesen segítenétek, ha kell? Biztosan megengedték volna.

- Lehet, de akkor kevesebb lett volna benne az örömünk. Így segítettünk is, meg kalandoztunk is, a végén meg jól szórakoztunk a meglepett falubelieken. Szerettünk nevetni. Persze sok ilyen bolondozás után az emberek látták, hogy ügyesek vagyunk, és hívtak is bennünket. Aztán később már elmaradtak az éjjeli kalandok. Megkomolyodtunk. Néha megemlegettük a sok bolondságot, de már nem izgatott bennünket úgy, mint régen. A világ is változott. Most már nem is lehetne ilyet csinálni. Jankóéknak is olyan kutyájuk van, hogy mindenki elkerüli a kaput a járdán. Még a szeme sem áll jól annak az ebnek. Nem lehet csak úgy belopakodni bárhova. Hogy honnan szedik ezeket a dögöket…

- Az egy pitbull terrier, Papa! – Nevetett a lány. – Harci kutya. Oda nem is szabad bemenni.

- Harci kutya? – Bosszankodott az öreg. – Hogyhogy harci kutya? Háború van? Harci röpülőről, harci gázról már hallottam, de hogy az ebek is harcoljanak… - Mindenki nevetett.

- A kutyák egymással harcolnak, Pista bácsi! – Magyarázta Ferkó. – Nem háborúra képezték, meg tenyésztették őket, hanem kutyaviadalokra.

- Nekem mindegy, mire! Az a dög mintha a pokolból jött volna! Nem voltak itt ilyen Rusnya jószágok régen, de olyan emberek sem, akiktől az embernek félnie kellett volna.

- Valóban, már nem olyanok az emberek, mint régen. – Tette hozzá Ferkó. – Minden apróságért följelentik a másikat. Nincs már olyan nyugodt világ, mint korábban. Nem tudom, hogy a világ tett-e ilyenné minket, vagy mi tettük-e ilyenné a világot.

- Szerintem ez egy önmagát gerjesztő folyamat. – Szólt komoly arccal Vivien. – Az emberek a világ miatt változtatják szokásaikat, de a világ azért olyan, amilyen, mert az emberek olyanná teszik. Nehéz eldönteni, hogy is van ez. Engem a tyúk és a tojás kérdésére emlékeztet.

- Látom, megokosodsz az iskolában, kislányom. Jó az, járj csak oda szorgalmasan!

- Várhatóan most is kitűnő lesz a félévi bizonyítványa. – Jelentette ki büszkén Olga.

- Még van pár vizsga, amitől tartok, Anya! Persze ha szerencsém lesz, akár megkaphatom a jobb jegyeket.

- Hát, tanulj csak szorgalmasan, kislányom. Anyád is jó tanuló volt mindig, még ha ennyire nem is, én mindig büszke voltam rá.

Olgának láthatóan jól esett ezt hallani, fülig elpirult arccal, lesütött szemmel mosolygott. Fölemelte bögréjét és megitta maradék italát.

- Na jó, azt hiszem, én lassan elmegyek és megfürdöm. – Szólt aztán, és lassan fölkelt férje oldaláról.

- Én pedig megnézem, mennyi esett odakint. – Mondta Ferkó, és ő is elindult, de ő a terasz irányába. Most az idős ember is fölemelkedett a fotelból. Kezébe vette letámasztott botját, és a konyha felé kezdett lépkedni, bal lábára erősen sántítva, botra támaszkodva.

Segítsek valamit, Papa? – Kérdezte lelkesen Vivien, aki ülve maradt, bögrét szorongatva kezében.

- Nem kell, köszönöm. Csak a konyhába megyek. – Felelte az öreg, és továbbment.

A konyhába érve kenyeret vett elő a tartóból, és egy nagyobb kést az egyik fiókból. Azzal levágott egy karéj kenyeret, a többit visszatette a helyére. A kést is elrakta, és egy páros kést vett elő helyette. A hűtőszekrényből elővette a vajasdobozt is, kinyitotta, és megkente a kenyeret. Nagy odafigyeléssel csinálta, mert a kezei már nem működtek olyan pontosan, mint régen. Időnként elejtettek tárgyakat, vigyáznia kellett hát velük, hogy ne legyen semmi galiba. Ezután a sótartóért nyúlt. Hintett némi sót a kenyérre, majd letette az asztalra. Ekkor keresztet vetett, lehajtotta fejét, s mintha valami imát mormolt volna. Az ima végeztével ismét keresztet vetett, és kezébe vette a vajaskenyeret, beleharapott.

Fakó szemeiben most könnycsepp csillogott. Emlékezett. Emlékezett a régi karácsonyokra, és a régi időkre, amikor még nem volt özvegy. Emlékei közt élénken villant egy szőke asszony mosolya, aki csecsemőt tart karjaiban. Talán mondott is valamit, de azt nem hallotta. A következő pillanatban ez az asszony egy kislány kezeit fogja, vezeti, segíti első lépései megtételében. És mosolyog. Egy újabb emlékképen iskolából hazatérő kislány elé szalad, és átöleli, mikor végre összetalálkoznak a kertkapuban. És mosolyog. Mindig mosolyog. Biztos, hogy nem volt mindig olyan vidám ez az asszony, mint amilyenek a róla szóló emlékek, de özvegye így szeret emlékezni rá. Szerette mindig vidámnak látni, olyannak, aki mindig mosolyog, szeretetteljesen, megértőn, őszintén. Az a mosoly nagyon sokat jelentett neki, és még most is, ha rá gondol, megtelik szíve szeretettel, de sajnos ez az arc már nem mosolyog rá többé. Már régóta nem. Már tíz esztendeje nem.

Lassan majszolta a kenyérszeletet, az emlékképek viszont gyorsan váltották egymást. Néhány perc alatt jóformán újra átélte házas éveit ifjú emberként, apaként, és nagyszülőként is. Aztán bekövetkezett, amire senki sem gondolt. Jött egy gyönyörű karácsony, ami a család számára a legfeketébb ünnep lett akkor. Az a mosoly, az a mindig nyugalmat árasztó, kedves mosoly búcsút intett mindenkinek, aki szerette, aki látni vágyta minden nap, és elment örökre. Csak a jó Isten tudja, hová mehetett. Nem hagyott itt mást, csak egy megvénült, élettelen testet, mellyel talán azt üzente: „Most mennem kell, mert szólítottak valahol. Még nem tudom, hol, de remélem jó hely az. Szeretlek bennetek, gondolok rátok sokszor, ti is gondoljatok velem, s akkor örökké együtt lehetünk. Valahol a szívünk mélyén abban a kis házikóban, melyet mind szeretünk, ismerünk, egymás kezét fogjuk mindig. Gondoljatok velem, és én ott leszek veletek, ha nem láttok, akkor is. Életben tart a hit, s a szeretet, amit tőletek kaptam. Gondoljatok velem, és akkor nem veszítetek el igazán soha.”

Megremegett kezében a vajaskenyér, ahogy a szája széle is, mikor egy aprócska könnycsepp végiggördült az arcán, nedves csíkot hagyva maga után, hogy az utána érkezők se tévesszék el az utat lefelé. Szemei szorosan összezárultak, ahogy ilyenkor szoktak. Mármint olyankor, amikor a bánat mennyisége túllép azon a ponton, amit már nehezen viselünk, és megpróbál kitörni az emberből valahogy, utat keres magának a szívből kifelé. Ha nem talál, maga vág kijáratot a szív oldalán, nagy lyukat hagyva maga mögött, ami fájni kezd, és mint egy fekete lyuk az űrben, magába szívna minden szeretetet a világból. Egyre csak fáj, nem enyhül, s lassan fizikai fájdalommá válik, amire a gyenge test összerándul, és sírni kezd.

Halk, de gyors csoszogás rázta fel a fájdalmas emlékezésből. Nem is a csoszogás, hanem inkább a csoszogás hirtelen megszűnése. Szabad kezével megtörölte arcát, és előtte álló unokájára nézett, aki meglepetten nézte hol a vajaskenyeret, hol pedig bánatos nagyapja kissé kipirult arcát. A lány habozott, látszott rajta, nem igazán tudja, mit kérdezzen először a látottakkal kapcsolatban.

- Papa! Mit csinálsz idekint? Ne légy ilyen szomorú! Karácsony van! Nem ízlett a vacsora? Vagy talán nem laktál jól? Hiszen maradt még…

- Semmi baj a vacsorával, nagyon finom volt. – Vágott szavába nagyapja.

- Hát? Mégis vajaskenyeret majszolsz idekint pityeregve. Akkor mi a baj? – Kérdezte Vivien gyanakodva. Elképzelése sem volt arról, mi ez az egész.

Semmi baj, csak tudod – Válaszolta az öreg nehézkesen, szavakat keresgélve, hiszen erről még senkinek sem beszélt. – a nagyanyádra emlékeztem. Amióta elment, nekem ez az ünnep mindig róla szól. Ilyenkor jóformán az egész életemet visszaidézem, főleg azokat az éveket, amiket együtt töltöttünk. Látom az arcát, a mosolyát, azokat a boldog pillanatokat, amiket együtt éltünk meg.

- Szép lehetett… - Nézett maga elé merengőn a lány.

- Igen, tudod mi nagyon sok mindenben megértettük egymást. Ritkán voltak problémáink, nem úgy, mint manapság, minden apróság miatt elválnak az emberek. Nekem soha meg nem fordult a fejemben ilyesmi, pedig egyszer-kétszer én is aludtam a pajtában.

A lány halkan nevetett. Elképzelte, amint nagyanyja elhessegeti nagyapját, aki megveti alkalmi fekhelyét a pajtában, bökős, zizegős szénarakás tetején.

- Emlékszem, egyszer engem is megbüntetett, mert rossz voltam. A sarokban kellett térdelnem vagy egy órán át, lehajtott fejjel.

- Nahát, erre már nem is emlékszem. Mi rosszat tettél?

- Ha jól emlékszem, ebédet főzött, én meg levertem valamit az asztalról. Talán lekvárosüveg lehetett, mert összetört, takarítani kellett. Előtte rám szólt, talán nem is egyszer, hogy ne szórakozzak vele, mert össze fogom törni. Nem is jut eszembe olyan pillanat, amikor mérgesnek láttam volna, csak ez az egy. Mindig mosolygott.

- Bizony, ő mindig mosolygott. – Hagyta jóvá az öreg, s lehajolt annyira, hogy szabad kezével elérje a tűzhely ajtaját.

- Hagyd csak, majd én dobok rá! – Ajánlotta föl segítségét Vivien.

- Nem kell lányom, van rajta.

- Mire készülsz?

A tűzhely kinyílt, a táncoló lángok lobogó narancs fénnyel színezték meg a környező bútorokat, csempét, miegymást. Vivien elképedve figyelte, ahogy nagyapja egy tőle telhetően gyors mozdulattal a tűzbe hajítja a vajaskenyér megmaradt felét. Hirtelenjében még csak szólni sem tudott. Sosem látott még ilyet. Ha nem eszünk meg valamit, akkor faluhelyen a moslékba dobjuk a maradékot, ha vannak jószágok, vagy a kutyának adjuk, esetleg megkérdezzük a közelben tartózkodókat, nem kéri-e valaki?

- Miért kellett a tűzbe dobnod? – Kérdezte, hangjában meglepettség és szemrehányás érződött. Nagyapja lassan felegyenesedett, és botja után nyúlt. Jól esett újra rátámaszkodni, végre levette valami a terhek nehezét fájós lábáról. A lány legnagyobb meglepetésére nem látszott rajta sértődöttség, inkább csak amolyan türelemféle rajzolódott ráncokkal barázdált arcára.

- Tudod, kislányom, ma együtt vacsorázunk. – Mondta arcán halvány mosollyal. Tudta, hogy unokája nem érti, ezért folytatta. – Minden karácsonykor együtt vacsorázunk.

- De kivel?

- Hát a nagyanyáddal. Amikor meghalt szegény, nagy volt itt a felfordulás és a bánat, se ebéd, se vacsora, mert hát meghalt, mielőtt nekiállt volna. – Sóhajtott. – Aznap szinte senkinek sem jutott eszébe, hogy valamit is egyen, de amikor este lett, és elintéztük, amit csak lehetett aznap, hangosan korgott már a gyomrunk. Anyádnak sem volt kedve főzni, így hát vajaskenyeret ettünk. Az volt az ünnepi vacsoránk. Meg minden, amit aznap ettünk. Tudod, nem tartom magam babonás embernek, de valahogy az jutott akkor eszembe, mivel, hogy a kenyerem felét nem tudtam megenni, mert nem volt már étvágyam, hogy a tűzbe dobjam. Reméltem, hogy a füsttel fölszáll őhozzá a mennyek országába, hogy legalább e-képpen együtt költhessük el az ünnepi vacsoránkat. Azóta amolyan szertartássá vált ez nálam. Ilyenkor rá emlékezem, és együtt vacsorázunk. Csak ő és én, mint annak idején, amikor a közös úton elindultunk.

A lány közelebb lépett és átölelte nagyapját.

- Ez nagyon szép volt. – Mondta lehunyt szemmel az öregemberhez simulva. – Szóval akkor tíz éve égeted a vajaskenyeret a konyha oltárán?

- Igen, de ez nem volt előre eltervezett dolog, vagy hogy is mondjam, ez csak úgy jött magától. Bizony, tíz éve. Nehéz volt nélküle ez a tíz esztendő, és mintha egyre nehezebb lenne. De már nekem sincs olyan sok, hamarosan újra egymás mellett leszünk majd.

- Papa, ne mondj ilyeneket! – Vágott szavába a lány. – Nem hagyhatsz itt bennünket te is! Különben meg, hol van az még! Nem szabad így beszélni!

- Öreg vagyok már, kislányom, semmi hasznomat nem veszitek már. Elpihengetek itt egész nap, csak kerülgettek…

- Ugyan már! Senkinek sem vagy az útjában! Elpihengetsz itthon, nincs ezzel semmi baj. Sokat dolgoztál életedben, most pihenő van. Lazíts. El is járhatnál itthonról, kell egy kis mozgás is, nem jó mindig egy helyben ülni. Meglátogathatnál régi ismerősöket, barátokat.

- Nehezen bírja már az én lábam. Meg az a baj, hogy a régiek közül már azt se nagyon tudom, ki él, meg ki nem.

- De azért csak tudsz olyanokat, akik biztosan élnek. Hol vannak a régi barátaid?

- Hát, az ő temetésükre nem emlékszem, akkor még élniük kell. – mosolygott az öreg.

- Mikor láttad őket utoljára?

- Talán a múlt évben… vagy előtte éven? Nem is tudom…

- Na látod, ezért is kellene kimozdulnod kicsit. Nem fog az megártani, hidd el. Ha gondolod, elkísérlek szívesen, aztán meg érted megyek, ha kell.

- Fiatal vagy, okos vagy, neked lehet igazad. Majd elmegyek jövőre, újév után.

- Papa! Az ilyen ígéretek sosem válnak valóra.

- Mégsem mehetek karácsonykor vagy a két ünnep közt hívatlanul más házához!

- Ez igaz, eszembe sem jutott hirtelen, nekik is lehetnek vendégeik. – Mindketten kicsit elhallgattak. Az öreg törte meg a konyhára telepedett csöndet.

- Gazsi barátomnak biztos nincsenek vendégei. Egyedül él. Régen jártam nála.

- Igen, neki nincsen családja. Hozzá szerintem elmehetnél valamikor. Holnap elkísérhetlek, ha szeretnéd. Ki tudja, mekkora hó lesz addigra.

Mintha áram ütött volna az öregemberbe. Hirtelen kihúzta magát, mint egy kiskatona ezredsorakozón, nagy levegőt vett, és elindult. Eltipegett az unokája mellett, aki alig hitt a szemének. Rég nem látta nagyapját ilyen határozottnak és erősnek. Mintha valaki egy szempillantás alatt elragadta volna innen a konyhából, és egy másikat, egy jóval fiatalabbat tett volna a helyébe.

Az öregember kibotorkált a nappaliba, egészen a terasz ajtóig, és kinyitotta a nagyszekrényt. Elővett az aljából egy pár csizmát, és visszaült a fotelba, ahonnan nemrégiben fölkelt.

- Mi az? De ugye nem most akarsz oda menni, szenteste, amikor mindenki otthon van?

- Pont ezért akarok menni. Mert most biztosan otthon van. – Mondta, és megpróbált belelépni egyik lábával a csizmájába, de nem sikerült. Aztán újra próbálkozott.

- De hát este van, sötét van, havazik, meg minden, nem indulhatsz el. Holnap majd elmegyünk ketten, jó?

- Nem, most megyek. Eldöntöttem. Gyere, segítsd már fölvennem ezt a csizmát! Alig jön a lábamra ez a lábbeli.

Vivien odaugrott, megragadta a csizmát és egykettőre fölsegítette nagyapja lábára. Aztán a másikat is.

- Jól van, Papa, akkor elmegyek veled.

- Köszönöm, de nem kell. – Válaszolta az öreg meglepő határozottsággal. – Egyedül megyek. Majd lassan sétálok, és vigyázok magamra. – Mosolygott unokájára, aki egyre meglepettebb volt. Mintha belelátna nagyapja fiatalkori énjébe. Mintha nem is az az idős ember állna előtte, akivel az előbb a konyhában beszélgetett. Tele volt energiával, valósággal sugárzott belőle. Vivien még fel sem ocsúdott legutóbbi meglepetéséből, mikor nagyapja már az ajtónál állt kabátban, és a kalapját vette éppen.

- Maradj inkább, menjünk holnap! – Kérlelte.

- Én most megyek, és egyedül! – Felelte nagyapja, tőle szokatlan, hetyke modorral. Vivien most látta igazán az ifjú legényt, aki eddig mélyen szunnyadt nagyapja testében, ám most hirtelen fölébredt és nem nyughat a hosszú pihenés után.

- Ez is egy kaland, mi? – Kérdezte mosolyogva.

- Igen. – Felelte az öreg. – Talán az utolsó, nem tudom, de úgy érzem, ha nem vágok bele, bánni fogom később. Régen úgy tartottuk mi, hogy a kalandot nem szabad halogatni. Ez amolyan szabály volt köztünk, íratlan törvény. Hát, nem akarok én törvényszegő lenni öreg napjaimra.

A lány még sosem látta ezt a fajta mosolyt nagyapja arcán. Szinte gyermeki huncutság bujkált szemeiben. Látszott rajta, hogy visszakapott valamit, amit rég elveszettnek vélt, pedig lehet, hogy mindvégig ott volt valahol a közelben, csak nem kereste valamiért. Az az öreg, megfáradt aggastyán pedig, aki naphosszat egy fotelben ül, nyomtalanul eltűnt, s valaki más birtokolja a testét, aki nem más, mint egy időutazó, aki épp most érkezett a kiszemelt helyre a megfelelő időben.

- Azért vigyázz magadra! – Szólt utána a lány aggódva, de ő talán már nem is hallotta, mert a terasz ajtaja becsukódott mögötte.

Ferkó épp a kapuhoz vezető kikövezett járdát söpörte, mikor csoszogást és apró koppanásokat hallott a háta mögött. Megfordult, arca kissé megnyúlt, mintha kísértetet látna. Egy mosolygó öregember állt előtte, bottal, kalapban, aki nagyon hasonlított apósára, csakhogy az nem sétálna ilyenkor idekint.

- Hova, hova ilyen kései órán ebben az ítéletidőben? – Kérdezte.

- Hát csak úgy sétálgatok egyet, gondoltam, öreg vagyok már, nem tudhatom, mennyi havat érek meg a jövőben. – Felelt mosolyogva a másik. Látta veje arcán a meglepetést, ahogy odabent az unokáján is, ezért hozzátette: - Elsétálok Gazsi barátomhoz, megnézem, él-e még. Aztán ha él, lehet, hogy maradok egy kicsit beszélgetni, elvégre nagyon rég találkoztunk már.

- Jól van, de pont most? Sötét van, esik, miért nem holnap?

- Mert úgy döntöttem, hogy most. Nem kell segítség sem, Vivien is felajánlotta, hogy elkísér, de én egyedül szeretnék menni.

- Látom akkor én sem tehetek semmit. Azért csak óvatosan a járdán, csúszós lehet!

- Rendben van. Majd a lábam elé nézek, és megígérem, hogy nem fogok szaladni. – Azzal ismét felvillant az a mosoly, melyet az előbb Vivien is megkapott. Az öreg elbicegett veje mellett, és a kapuhoz ment. Kinyitotta, kisétált rajta, és ahogy becsukta, visszanézett a seprűt tartó sötét alakra.

- Aztán időben ágyban legyetek, ne várjatok rám, mert későn jövök! – Azzal fordult egyet, és lassan elindult a járdán. Veje egészen a szomszéd házig követte tekintetével. Még mindig az iménti meglepetés hatása alatt volt.

- A kalandot nem szabad halogatni – Suttogta az öreg, csak úgy maga elé a sötétben. – Amennyi utat ma megtehetsz, ne halaszd holnapra. – Halkan nevetett egy kicsit, de nem állt meg, haladt tovább. Háta egyenes volt, fejét magasra emelte, bal kezével botjára támaszkodott. Most senki, semmi nem állhatja útját, még ez a szűnni nem akaró havazás sem. Ha már egyszer eldöntötte, hogy megy, akkor megy, és kész. Akár csak régen, amikor nem ismert lehetetlent, most is érezte orrában a szabadság illatát. Nem érezte a hideget, csak ment, és minden mozdulatára figyelt, mintha próbálná megjegyezni, mit hogyan tett ebben vagy abban a pillanatban. Büszke volt. Büszke volt, hogy újra úton van, nem csak otthon ül és a kalandokról elmélkedik, hanem ismét egy kalandban vesz részt. Örült, mert az unokája visszaadta neki egykori fiatalságát, amit igazából senki sem vett el tőle, s a vénség egy szempillantás alatt tovaszállt. Szíve, lelke megfiatalodott. Talán ez a kaland lesz az utolsó, mielőtt végleg megpihenne, de nem fordul vissza már. Nincs is miért, hiszen minden rendben van így.

2011. Március