Nem sütött még soha úgy a nap a faluszéli kovácsműhely ablakára, nem nyíltak még soha olyan tündöklő színekben a virágok az út menti árok partján, mint azon a napon, mikor az öreg Kovács Bódognak fiúgyermeke született. Nagy félelem és szeretet töltötte meg szívét akkor, miközben az út szélén sétált, mert hát valamit tenni kell akkor is, ha nincs mit tenni. A bába elzavarta őt ház mellől, pedig mindenáron ott akart lenni, hátha szükség lesz az ő két kezére is.

A bába ezt másként látta. Talán, mert tudta a dolgát az ő segítsége nélkül is, vagy, mert nem akart egy kovácsot a vajúdó asszony mellé. Mit tudna az segíteni? Egy gyermeket nem lehet kalapáccsal meg fogóval a világra segíteni. Ilyen gondolatok jártak a fejében az öregnek.

Nem volt annyira öreg, de az ő szerencsétlenségére lejjebb a faluban lakott még egy kovács, akit bár Balognak hívtak, Bódog idősebb volt nála. Ezért hát ő lett az öreg kovács. Sosem próbálta meggyőzni a falu népét, kár is lenne arra a drága szót pazarolni, gondolta, amit egyszer a fejükbe vesznek, azt még a jóisten sem veri ki belőlük.

Törte a fejét Bódog, mihez kezdjen majd a gyermekkel? Még nem tudja azt sem, leány lesz-e, vagy fiú. Hej, elkél a segítség a háznál, bármi is lesz, csak nőjön meg hamar. Megtanítja mindenre, amire csak lehet. Jó embert farag belőle majd, ha kell akár a fokossal. Na jó, azzal azért mégsem, de hát mindenki azt szeretné, ha magzata rendes emberré cseperedne. Ám ez nem sikerülhet mindenkinek, hiszen annyi megátalkodott galád tapossa ezt a földet, hogy meg sem lehet őket számlálni.

Nem igazán tudni, mennyi ideig sétált így az út szélén, közbe-közbe rápillantva a házra, hátha odahívják végre. De hát nem megy ez olyan gyorsan. Hosszú délután volt ez. Ám nem tarthatott a végtelenségig: kinyílt az ajtó mégis, megállt a küszöbön a fáradtan mosolygó bába, kezét törölgetve nézett végig az udvaron, Bódogot kereste. Bódog látta már, hogy előjött, hiszen fél szemével mindig a házat figyelte. El is indult befelé az útról az udvarba. A bába intett neki, mikor észrevette, és az ajtót nyitva hagyva visszasétált a házba.

Fáradt, meggyötört arcú asszony látványa tárult elé, ahogy a házba lépett. Nem volt nagy a ház, egy nagy szobája volt csupán, benne a tűzhely és egy asztal, székekkel, no meg az ágy, ahol az újdonsült anya pihent gyermekével a karjában. Törékeny termete szinte elveszett a nagy ágyon. Kábultan mosolygott az ajtón belépő Bódogra, aki elnyúlt arccal nézett vissza rá, és próbálta kitalálni, mit kell ilyenkor mondani. Végül az asszony törte meg a csendet.

-Fiad született! Mondj valamit! – aztán élénkebben mosolygott. – Hogyan fogjuk hívni?

Ekkor jutott eszébe Bódognak, hogy ebben a kérdésben még nem döntöttek. És most végre megszületett a gyermek, fiú lett, és kell neki nevet adni… Nem jutott eszébe semmi hirtelen. Arra gondolt, hogy Őt magát Bódognak hívják, apját Ignácnak hívták. Tőle tanulta a mesterséget, az meg az ő apjától, az is csak Ignác volt.

-Ignác… - szólalt meg halkan. – Legyen Ignác a neve.

-Ignác. – Ismételte a nevet az asszony, s gyermekére nézett, aki lepedőbe csavarva aludt. – Ignác lesz a neve. Gyere már, ember, fogjad meg a fiadat, na! Most már nem csak az enyém, a tied is!

Végigsimított kezével a bebugyolált csecsemőn, miközben Bódog az ágyhoz lépett. A kovács vigyázva leült a gyermek mellé, majd óvatosan kezébe vette a csöppséget. Jól szemügyre vette a gyűrött kis arcocskát, maszatos homlokot, mást ugyanis nem látott belőle. Kevés kisgyermeket látott életében, a kovácsműhelybe nem nagyon hozta be senki az övét, csak, mikor már a saját lábán szaladt be a gyermek. Akkor meg rögtön utána szóltak, hogy jöjjön ki gyorsan, mielőtt megégeti magát valamivel. Hát, ez a gyermek most így néz ki. Kissé megijedt, mikor a kis csomag a kezében megmozdult és sóhajtott egyet. Akkor értette csak meg igazán ezt az egészet: Ez itt a kezei közt egy aprócska ember. Az ő fia, akit eztán etetni, gondozni, s majdan tanítani kell az élet kis és nagy dolgaira. Az ő fia, senki másé. Akinek most már neve is van: Kovács Ignác. Az öreg Kovács Bódog fia lesz ő.

Lassan visszafektette a kicsiny gyermeket anyja mellé, megfogta a fátyolos tekintetű asszony kezét, és a szemébe nézett.

- Pihenj, Piroskám. Eztán jön majd a neheze. Fel is kell nevelnünk ezt a gyermeket.

Piroska szeretetteljesen nézett vissza Bódogra, mosolygott, szemei csillogtak az örömkönnyektől. Fejét a párnára hajtotta, és csodálattal figyelte újszülött gyermekét.

Így született meg Kovács Ignác. Szeretetben, boldogságban.

- * -

Telt, múlt az idő. A kis Ignác gyorsan nőtt, erős gyerek volt, sokat segített a ház körül, mikor már tudott, és persze a műhelyben is. Szerették a faluban is, illemtudó volt, figyelmes és segítőkész. Hamar megtanulták az emberek, hogy „ez bizony az öreg kovács fia”. Ahogy János nőtt, Bódog bizony lassacskán tényleg rászolgált az öreg kovács névre. A fiú ügyesen bánt a szerszámokkal, szeretett a kovácsműhelyben dolgozni. Azt beszélték róla, hogy előbb csinált ez a gyerek lópatkót, mint cigánykereket. Alig készítette el az első szöget életében, nemsokára már lovat patkolt. Szükség is volt rá, mert több lett a munka, mikor a falu másik kovácsa váratlanul eltűnt egy télen. A faluban azt rebesgették, hogy vadászni ment, és farkasok támadtak rá. Mások szerint meg csak egyszerűen elment, és kész. Soha sem derült ki, mi lett szegény Balog kovács sorsa, csak annyi biztos, hogy nem volt, aki tovább dolgozzék a kemencéje mellett. Aki volt inasa, továbbállt még egy esztendővel előbb.

Tizenöt éves múlt talán Ignác, amikor egy alkalommal katonákat látott elmenni az úton a ház előtt. Mint minden jó kovács, természetesen jól megnézte a lovak szerszámait, a kocsik vasalatait. Ám leginkább azok a csillogó kardok tetszettek neki, melyeket, ha kihúzták hüvelyükből, fényesebben csillogtak még a napnál is. Büszkén forgatták őket a katonák, suhintottak vele néhányat, hogy a falu népe láthassa, mily derék legények ülnek itt lóháton. Ignác ámulva nézte az elvonuló sereget. A látvány teljesen magával ragadta. Ekkor határozta el, hogy bizony, készít egy kardot apja műhelyében. Szépet, fényeset, olyan csodálatosat, melyhez foghatót nem látott még a világ.

- Édesapám! Szeretnék én is egy olyan szép kardot, mint azoknak a katonáknak volt! – Szólt az öreg kovácshoz a fia. Az lenézett rá kérdőn, és így szólt:

- Szeretnél katona lenni, fiam? Nem örülne édesanyád, ha ezt elmondanám neki.

- Nem akarok én katona lenni, apám! Csak egy kardot szeretnék, olyan szépet, mint amazok! – mutatott a távolodó sereg után.

- Sok aranyat kérnek egy olyan kardért, fiam, nincs minekünk annyi.

- Hiszen nem kell ahhoz arany, ha én készítem el a műhelyben. – Bódog megvakargatta a fejét, és elgondolkodva a fiára nézett.

- Tudod, fiam, nem egyszerű dolog a kardot megkovácsolni. De ismerek egy fegyverkovácsot, ha szeretnéd, elküldelek hozzá Budára inasnak, hogy kitanulhasd a mesterséget. Jól elboldogulsz itt a műhelyben, nem kell sokat tanulnod hozzá, de akkor ér valamit a munkád, ha érted azt, amit csinálsz. – Ignác apjára nézett, majd tekintetét a dombok felé fordította, amerre a katonák haladtak.

- Buda messze van?

- Nincs olyan messze, lóháton megjárod az utat egy nap alatt. Meg szoktam régen látogatni jó öreg barátomat, ha korán indultam, még kakasszó előtt, naplementére odaértem.

Alig egy hónap telt el, mire Ignác Budára indult. Ezalatt mindent megbeszéltek odahaza, Bódog pedig levelet váltott Halmos Árpád fegyverkováccsal, akit régen nem látott már, de tudta, hogyha a fiát tanítatni akarja, ott a legjobb helyen lesz, mert régi barátja keze munkájának nincs párja az országban. Ignác nagy izgalommal nyergelte lovát azon a hajnalon, olajlámpa fényénél. Nyeregtáskájában csak néhány apróság, amit elcsomagolt. Édesanyja is kijött az istállóba, pogácsát hozott kendőbe takarva, és egy üveg bort, amit Árpádnak küld Bódog, annak tiszteletére.

- Vigyázz az úton, fiam, vágtass, ha haramiák támadnak, hosszú az út Budára, bármi állhat utadba. A lovadra is vigyázz, pihenj meg te is, ha ő elfárad.

- Úgy lesz apám, vigyázni fogok magamra és Zabszemre is.

- És ne állj szóba minden idegennel – szólt hozzá az édesanyja is – nem közeledik mindenki jó szándékkal egy idegenhez, aki csak átutazóban van.

- Meglátod anyám, épségben térek majd haza. – Azzal felugrott Zabszem hátára, és kiléptetett az udvarból. Az úton megfordult, búcsút intett egymás mellett álló szüleinek, és hátraszólt.

- Isten veletek Édesanyám, Édesapám! Meglátjátok, visszajövök hamarosan! – Azzal meghúzta a gyeplőt, Zabszem pedig, aki szintén érezte, hogy ez a hajnal más, mint a többi, nekilódult, és vígan ügetett a friss levegőn. A ragyogó holdvilágban messziről látszott két szeme közt a zabszem formájú fehér folt, melyről a nevét kapta.

- Isten óvjon, fiam! – Kiáltott utánuk Piroska, Ignác édesanyja, akit eközben Bódog erős karjával magához ölelt. Együtt nézték távozó gyermeküket, és arra gondoltak, hogy szinte pillanatok alatt szállt el ez a néhány év, mialatt aprócska gyermekük jóformán felnőtté cseperedett.

- * -

A faluban hamar híre ment annak, hogy az öreg kovács fia Budára ment fegyverkovács inasnak. De hát egy faluban mindennek hamar híre megy. Azt viszont senki sem tudta, hogy miért akar ez a gyerek fegyverkovács lenni. Erre az öreg Kovács adott választ, mikor megkérdezték a faluban.

Senki nem tudta még akkor, hogy mikor és hogyan tér vissza Kovács Ignác. Senki nem sejtette, hogy milyen kalandok és próbák várnak rá. Csak azt tudták az emberek, hogy elment ez a jóravaló gyerek, és remélték, hogy valami hasznosat tanul majd.

Nemsokára a faluban már nem csak az Öreg Kovács fiaként emlegették őt. Apja története után, miszerint a katona kezében csillogó kard tetszett meg neki, hamarosan új, immáron saját ragadványnévvel látták el. Amikor ez a név elhangzott, mindenki egyöntetűen tudta, kiről is van szó.

Így született meg Kardos Kovács Ignác.

2011. December