Jézuska Mosolya  (A falu királyai 1.)

- A mindenit neki, de sűrűn esik. – Szólt egy hang a sötét udvaron. A ház sarkán pislákoló lámpa alig világította meg ráncos arcát. Egy pillanatra oda is nézett, mert a fényben jobban látta a hópelyhek nagyságát és sűrűségét. A lámpát valamikor régen azért tették a sarokra, hogy mindent meg tudjon világítani, de valójában nem világított meg semmit rendesen. Nagy volt a burája, és még nem világított annyit, hogy leolvadjon róla a hó, így most még kevesebb fényt adott a megszokottnál is.

Elbotorkált a kapuig, és ott kezdte a söprést. Kétujjnyi vastag is volt már a hótakaró a betonjárdán, ami a lépcsőig vezetett.

- Ej, ha még egy órát várok, lapáttal jöhettem volna… - Sóhajtott. Mély levegőt vett, és megindult kezében a seprű jobbra, balra, jobbra, balra. Hamar a lépcsőhöz ért. Az eresz miatt csak a lépcső alsó fokai voltak havasak, gyorsan lesuhintotta, és felment a teraszra. Lekapcsolta a lámpát, és az ajtó mellé támasztotta a seprűt. Ahogy a keze a kilincshez ért, hangokat hallott a kapu felől. Nehezen látott már el odáig, a havazás miatt meg pláne, de annyit ki tudott venni a képből, hogy emberek haladnak a járdán. Egy család. Nem vették észre, hogy ott áll a teraszon, ő sem hívta fel magára a figyelmüket.

Biztosan a templomba igyekeznek – gondolta –, viszik a gyerekeket pásztorjátékra. Nincs sok gyerek a faluban. Nem úgy van már, mint régen. Vagy talán van gyerek bőven, csak ő már nem látja őket?

Mindig délelőtt megy a faluba, akkor a gyerekek iskolában vannak. Legalábbis ott kell, hogy legyenek, de tudja, emlékszik rá, hogy ő sem volt mindig az iskolában, mikor pediglen ott lett volna a helye.

Bement a házba, levette kabátját és sapkáját. Odabent meleg volt, tűz lobogott a kandallóban. Teát töltött magának, és a helység sarkában álló kis asztalhoz ült. Vele szemben a falon apró szerszámok sorakoztak: csavarhúzók, vékony kések, csipeszek, fogók. Az asztal fal felőli végében kis polcok, fiókos tárolók álltak. Az asztal közepén viszont valami házikóféle dolog foglalt helyet. Teteje volt, falai, de egyik oldala teljesen nyitott volt. Odabenn kicsi emberfigurák álltak, és maguk elé néztek egy kis fa tákolmányra, amiben némi apróra vágott széna volt. Körülöttük nyugodt tekintetű állatok voltak: marhák, juhok, és még egy szamár is.

- Na gyere, kisöreg, te jössz most. – Mondta, majd felvett egy aprócska valamit az asztalról, másik kezébe egy ecsetet fogott, és a fehér festékbe mártotta. Ahogy az első ecsetvonást megejtette, megállt, és elgondolkodott. – Bocsánatot kérek. Talán mégsem kellene az Úr Jézust kisöregnek hívnom. De most ne ficánkoljon kegyelmed, mert szépre kell festenem a pólyáját, szép fehérre, hisz úgy illik, hogy ilyet viseljen az újszülött. Ha kirúgja az ecsetet a kezemből, bizony csúnya rendetlenség lesz az istállóban, és akkor újra festhetem az egészet.

A kisded faarca továbbra is merev vidámsággal viseltetett. Az egyik oldalát befestette, majd lerakta száradni. Túl kicsi, nehéz megfogni, nem lehet egyben lefesteni ekkora darabot. A tűzhelyhez ment, töltött magának teát, és belekortyolt. Eszébe jutott az utcán látott család. Visszagondolt fiatal éveire. Igen, néha úgy nézett ki, hogy talán neki is lesz családja, de valahogy mindig más irányba vitte a sors. Úgy érezte, hiányzik neki a család, egy asszony és néhány gyerek. Sokszor gondolt erre, és arra is, hogy vajon milyen lehet családban élni? Milyen lehet, ha az embernek van gyermeke. Persze sok ismerősének és rokonának van gyereke, látja őket nap, mint nap, de biztos volt benne, hogy kívülről nem lehet látni a család szellemét. Úgy gondolta, egy gyermek szeretetét nem lehet ugyanúgy viszonozni, ha a gyerek saját gyerek, vagy valaki más gyereke, akit ismerünk, szeretünk, sűrűn látunk. Ezek a gondolatok sokszor foglalkoztatták, de mindig arra a következtetésre jutott, hogy ezekre a kérdéseire csak akkor lelne választ, ha lenne saját gyereke, akit szeret, aki viszont szereti, mint az édesapját. De ez az ő életéből kimaradt. Bánja, nem bánja, így alakult, most már nem tehet semmit.

Többször is úgy érezte, megtalálta azt az asszonyt, aki egy család megalkotásában párja lehet, ám megannyiszor kudarc lett a történet vége. Később azzal vigasztalta magát, hogy talán nem mindenkinek az a sorsa, hogy családot alapítson, és gyermeket neveljen. Legalábbis az övé nem ez lehet, mivel a mindenható a jelek szerint mindent elkövet, csak hogy ne sikerüljön. De akkor mi lehet a sorsa? Az élete célja? Hiszen senki sem élhet céltalanul?

A kandalló melletti kis farakásból kivett egy hasábot, és a tűzre dobta. Kezében a bögrével nézte, ahogy a lángok lassan nyaldossák az élettelen fadarabot. Egyre nagyobb lángnyelvek ostromolják a fát, aztán átcsapnak rajta és amaz feketén kezd elszenesedni.

- Semmivé lesz – Mondta halkan maga elé. – Semmivé, ahogy majd én is eltűnök erről a földről, és hamarosan senki sem tudja majd, ki lakott ebben a házban, ki volt az az Orsós Gazsi, aki csak úgy élt itt, nem tett semmi különöset.

Belekortyolt a teába. Hirtelen más is eszébe jutott a tűzről. Ma is elment a faluba, még délelőtt, az özvegy Kovács Magdihoz, begyújtott nála a kályhába, meg vitt is be fát bőven, hogy ne kelljen szegény öregasszonynak kint mászkálnia ebben az időben. Nahát, nem is csak ő, Magdi néni is egyedül tölti a karácsonyt. Messze elszármaztak a gyerekei már elég régen, nem jönnek sűrűn haza szülőfalujukba. És vannak még mások is, akik egyedül vannak ezen az ünnepen. Ki ezért, ki azért, de akadnak néhányan.

Az iskola tanári kara minden karácsonykor számba veszi az ilyen magányos öregeket, és kisdiákokat küld hozzájuk, szerény ajándékkal. Kedves gesztus ez tőlük. Gyermekkorában ő is volt ilyen kiküldött diák. Haj, de régen volt már! Két generáció is felnőtt azóta. Időnként eszébe jutnak azok a régi karácsonyok, a gyerekkori barátok, akik közül már csak néhányan élnek talán, és a család. Az a bizonyos család. Ismét eltöprengett azon, lehet-e azt a bagázst családnak nevezni?

Orsósék kint laktak a falu szélén, nem örvendtek nagy népszerűségnek a falu lakóinak körében. A családfő elég goromba ember volt, kevés barátja akadt az üvegen kívül, mert ivott is, amikor csak tehette. Ha ivott, többnyire még dühösebb lett, és ha még eszméleténél volt, mikor hazaért, akkor menekülnie kellett a családnak. Később, ahogy a folyamatos italozás miatt elveszítette a munkáját, a helyzet még rosszabb lett. Az asszony után a kis Gazsin is foltokat találtak az iskolában, de senki nem tett semmit a családfő megfékezéséért. Mindenki félt tőle, még a neje is, aki nem mert elmenni a szomszéd faluba rendőrért.

A rendőrök azonban később maguktól jöttek, ahogy a környékbeli betörések, lopások ebbe az irányba mutattak. A családfőt hamarosan el is vitték, akkor már a család bántalmazása miatt is, valamint hivatalos közeg elleni erőszakért, mert az egyik kiszálláskor rátámadt az egyik rendőrre, akit a saját szolgálati fegyverével meg is sebesített. Többé senki sem látta az idősebbik Gazsit, de emléke miatt a falu még egy jó ideig kerülte a falu szélén düledező kunyhót.

Sajnos a történet nem ért véget ezzel, ami a kis Gazsit illeti. Apja garázdálkodásai miatt főleg a sértettek gyerekei kezdték zaklatni, de azon könnyen túltette magát, hála barátainak, akikre mindig számíthatott. Ők hárman sok időt töltöttek együtt. Bár nem indult könnyen, az új élet, mert a faluban minden gyereket óva intettek az Orsós gyerekkel való barátkozástól.

Alig múlt el tizenöt éves Gazsi, mikor édesanyja meghalt. A gyámügy intézetbe vitte, ahonnan hamarosan megszökött, és visszajött a faluba. Minden ide kötötte, nem akart elszakadni a helytől. Ám most a saját lábán kellett megállnia, nem csak részben. Apjáról semmit sem hallott régóta, és nem is akart többé találkozni vele.

Beletelt néhány évbe, mire a falu elismerte őt. Először a fatelepen kapott munkát, ahol sokat dolgozott, egyesek szerint mindenkinél többet. Úgy érezte, be kell bizonyítania, hogy ő nem téveszthető össze az apjával. Sokaknak dolgozott alkalmilag, de fogadott el senkitől még egy pohár bort sem, mert biztos volt benne, hogy hamarosan visszahallja: z a gyerek is úgy iszik, mint az apja, az a büdös csirkefogó!

Minden erejével küzdött ez ellen, és sikerrel is járt. Húsz éves kora után a falu nagy része az életét is rábízta volna. Az önkormányzat házat adott neki, mert a putri egyszer csak összedőlt. Akkor már a faluban is azt mondták: - Még szerencse, hogy elment a Kovácsékhoz falat rakni, az a szerencsétlen gyerek, és nem a fejére dőlt az a viskó! – Tíz év múlva felépítette a saját házát. A falu összes utcájából mentek segíteni, még olyanok is, akiket nem hívott. Szerették, befogadták őt. És ő is szerette a falut, már akkor is, mikor az még tudomást sem akart venni róla, a koszos kis purdéról ott a falu szélén.

Amellett, hogy szerették, később örök gyerekként tartották számon őt. Talán azért, mert az apja mellett nem lehetett rendes gyermekkora, vonzódott a játékokhoz, sok felkérésnek tett eleget a faluban, játék ügyben. Híre ment jó kézügyességének. Készített hintát, hintalovat, az óvoda bábszínházának díszleteket, sőt egy-egy figurát is, ha kellett még szereplő a bábszínházba.

Szeretett a két kezével dolgozni, szerette az anyagot alakítani, formát adni neki. A szobája tele volt a saját gyönyörűségére készített aprócska makettekkel, modellekkel. Volt ott hajó, repülő, ház, templom, miegymás. Most épp egy kis betlehemi együttesen dolgozgatott.

Töltött egy újabb bögre teát. Leült a konyhaasztalhoz, és kortyolgatni kezdte. Szemei a készülő betlehemet nézték, de figyelme most máshol járt. Régi emlékek közt kutatott, neveket és arcokat keresett a távoli múltat rejtő ködben. Régi karácsonyok jutottak eszébe. Neki sosem volt igazi családi karácsonya. Mikor anyja meghalt, minden éven meghívták valahova karácsonykor, általában az a család, akinek épp előtte dolgozott valamit. Még ajándékot is kapott, s ő is adott apróságokat. Neki azonban sosem az volt a lényeg, hogy ajándékot adjon-kapjon. Mindig a szeretetet kereste az ünnep napjain. Abból igyekezett annyit adni és kapni, amennyit csak lehetett.

Eszébe jutottak a régi barátok is. Pisti és Bandi, akivel már a régi játszótéren is együtt múlatták az időt. Nem szakadtak el egymástól később sem, csak amennyire muszáj volt. Pisti és Bandi a városba mentek tanulni, Gazsi a faluban dolgozott. A tanulmányok után már elmúlt a diákcsínyek ideje, a három barát már nem csak a tréfában és játékban volt társa egymásnak. Elkezdték építeni életüket. Ha valamelyiküknek segítség kellett, a másik kettőre mindig számíthatott. Egymást vigasztalták a bánatban, erőt adtak egymásnak, és egy emberként örültek, ha valamelyiküket a boldogság érte utol. Nagy tisztelet övezte a három barátot.

Érdes tenyerével végigsimította homlokát és arcát, mintha mosdana. Mikor is találkoztak utoljára? Öt éve? Több is van talán? Lehet akár tíz is? A jó ég tudja. Megöregedtek ők is, és már nem jönnek-mennek annyit a faluban, mint korábban. Dolguk sincs már annyi, mint régen, a fiatalok mozgatják a világot. Annak idején ők voltak fiatalok, ők építették az életet, most gyermekeik, sőt már unokáik léptek ifjú korba, váltak fiatal felnőttekké, s most nekik kell megjárni az utat, amit mindenkinek. Most rajtuk a sor, hogy mindent megtapasztaljanak, hogy élhessenek, szerethessenek, tanulhassanak.

Bizony, jó ideje eltávolodtak egymástól. Nem tudja már, miért, de abban biztos, hogy nem haragudtak egymásra. Talán már nem volt akkora szükség a baráti kötelékre, ami átsegítette őket megannyi gáton, akadályon. Lehet az is, hogy az öregség tette nagyobbá a távolságokat, amiket le kell győzniük, hogy találkozhassanak egymással. Nem így ment ez régen. De nem ám! Nem voltak ők folyton fáradtak, nem fájt mindig mindenük. Fiatalok voltak és erősek, három jó kiállású legény. Mindig tettre készen, tele energiával. Nem sajnálták az időt és a fáradtságot, ha menni és tenni kellett, akkor nem volt kérdés, megtették, amit kell. De már nincs annyi dolguk. Mindent a fiatalok csinálnak. Ők pedig megpihennek. Kipihenik az életet, ha lehet így mondani.

Kissé szégyellte most magát emiatt. Nagyon ritkán látják ugyan egymást a faluban, de régen nem jöttek már össze egy jót beszélgetni, közösen emlékezni a régi időkre, mert bizony lenne mire. Sok kalandot éltek át együtt. Mára viszont már nem maradtak kalandok. Szinte egyformák a napok, mikor megöregszik az ember – gondolta -, mindig ugyanazok a mozdulatok, ugyanazok a dolgok, nincs kaland, csak az élet alapvető dolgai, a test táplálása és vigyázása, hogy még sokáig hordhassa a lelket ezen a földön. Ennyi maradt, kenyér és víz. Élet a vén test börtönében. És ok idő arra, hogy az ember átgondolja az életét. Át is gondolta már sokszor, de ha eszébe jutott barátai élete, akkor a sajátját üresnek érezte.

Pistinek és Bandinak ott van a családja, nincsenek egyedül. Sosem voltak egyedül. Megtapasztalták a család szent kötelékét, azt a szeretetet, ami egy családot összetart. Neki csak az a család szolgált tapasztalat gyanánt, amely széthullt még gyermekkorában. Nem is tudott apjára és anyjára úgy gondolni, mint egy igazi családra.

Barátainak gyerekei születtek, és lassan elkezdtek ritkulni a baráti összejövetelek. Igen, akkor kezdődött az eltávolodás. Mégsem hibáztat érte senkit. Nem teheti, hiszen nagyon jól tudta mindig, hogy ez az élet rendje, hogy az embernek családja és gyermeke legyen. Csak hát épp neki nem sikerült ez. Valamelyest kárpótolva érezte magát, mert sokat foglalkozott két barátja gyermekeivel, de úgy érezte, hogy ez nem ugyanaz. Azt nem tudta sosem, hogy milyen lehet az, mikor az ember saját gyermekét tartja a karjában, hogy mit érez akkor.

Sok gyerekkel találkozott élete során, mindegyiket kedvelte, sosem okozott számára gondot, ha beszélni kellett velük. Az emberek egy része nem tud mit kezdeni egy olyan helyzetben, ahol szóba kell elegyedni egy aprócska emberrel, netán fel kell vidítani, meg kell vigasztalni. Neki ez sosem volt probléma. Értett a nyelvükön.

Először Pisti kislánya született meg, csodájára jártak mind a hárman. A kis Olgát valóságos férfikoszorú övezte úgy egy évig. Gazsi neki is készített hintalovat, csuhébabát és ki tudja még, mennyi aprósággal kedveskedett a kis jövevénynek. Szinte mindig vitt valamit, amikor ment meglátogatni a fiatal családot. Ugyanígy volt ez Bandi barátja Árpi fiával és Ágnes lányával. Mindig ott sürgött, forgott, amit csak lehetett, segített. Aztán ahogy nagyobbacskák lettek a porontyok, már nem kellett minden lépésüket vigyázni, kevesebbet járt hozzájuk. Amikor jött az iskolás kor, a gyerekek is gyakran meglátogatták Gazsi bácsit, akit amolyan csodabogárnak tartottak, hiszen egyedül él, a háza tele van kincset érő játékokkal, amiket saját kezével készített. Olyan volt nekik, mint egy nagyra nőtt gyerek, aki játékországban él, de néha igazi gyerekeket is vendégül lát saját királyságában.

Bandi fia, Árpi járt nála nagyon sokszor, tanulgatott tőle ezt-azt, amikor csak ideje engedte az iskola mellett. Nyári szünetben, téli szünetben is jött, fűrészelt, faragott, minden fortélyt ellesett Gazsi bácsitól, amit csak lehetett. Büszke is volt rá Gazsi, hogy milyen szorgalmas kis inasa van. Egész más volt látni azt, ahogy más valaki kezében születik meg egy szépen faragott kis játék, vagy agy díszes szék, és nem a sajátjában. Sokszor mondta is barátjának, hogy ebből a gyerekből szobrász lesz, vagy kasszafúró, mert nagyon ügyes keze van.

Letette a bögrét az asztalra, és besétált a szobába. Nem volt ott sok bútor, csak egy ágy és két ruhásszekrény, egyik akasztós, a másik fiókos, meg polcos, de az ajtó melletti fal egészen a sarokig üvegvitrin volt. Saját kezével készítette, maga is üvegezte, csak az üveglapokat vágatta ki üvegessel. A vitrin polcai tele voltak mindenféle apró tárgyakkal. Ezeket javarészt maga készítette ráérős idejében, de most nem nézegette őket. Most egyenesen a középső ajtóhoz sétált, és megállt. Egy hajó volt ott úgy szem magasságban, hogy könnyű legyen észrevennie a szobába tévedő vendégnek.

Kinyitotta az ajtót, és benyúlt. Óvatosan a kezébe vette a hajót. Szép, elegáns vonalai arról árulkodtak, hogy ez nem közönséges hajó. Három sudár árboca enyhén hátrafelé dőlve meredt az égnek. A hajótest barna, de a felső része fekete volt. Kibontott vitorlái mintha épp szélre várnának, hogy messze röpíthessék a klippert. Megforgatta kezében, megcsodálta feszes kötélzetét, a padló léceinek pontos illesztését, minden apró részletet, a kormánylapátot, és fölötte a taton a feliratot: Cutty Sark. Óvatosan visszaemelte a vitrinbe, és rátette az állványra, ami eddig is tartotta. Formás, faragott állvány volt, keményfából, rajta egy kis táblácskával. Tudta, mi áll rajta, de most közelebb hajolt, hogy újra elolvashassa.

„Gazsi Bácsinak sok szeretettel Kocsis Árpádtól, ötvenedik születésnapja alkalmából.”

Hát, igen Az ő tanítványa volt ez a gyerek, és látszólag túlnőtt a mesterén. Ám ő erre mindig büszke volt. Sosem szégyellte, ha valaki ügyesebb nála, bár ismert olyan embereket, akik ezzel nem így vannak. Dolgozott a faluban egy parkettás mesterrel, aki hallani sem akart jó tanácsról, de még azon is fölháborodott, hogy valaki egyáltalán meg meri tőle kérdezni: Biztos, hogy ez jó lesz így? A kultúrház parkettája végül egy év elteltével felhólyagzott és tönkrement. De ez az Árpi gyerek, ez olyan volt, mint egy szivacs. Meghallgatott mindenkit, ha kellett kérdezett, megfogadta a tanácsokat, vagy legalábbis nem sértette meg senki önbecsülését azzal, hogy visszafeleselt. Szinte magába szívott minden mondatot, amiből egy kicsit is tanulhatott. Különleges adottsága volt ahhoz a kézügyessége mellett, hogy megszűrje azt, amit hall. Amire nem érdemes figyelni, azt ő elengedte a füle mellett, de sosem vitatkozott, legfeljebb annyit kérdezett: Miért? Ebből olykor Gazsi is tudta, hogy bővebb magyarázatot kell adnia ezzel vagy azzal kapcsolatban, esetleg még egyszer alaposabban átgondolni a javasolt megoldást.

Aztán jöttek Árpi középiskolás évei, és már ritkábban jött. Többet kellett tanulnia, nem volt ideje a műhelyben látogatni öreg barátját, aki szinte a második apja volt, legalább is úgy szerette, még ha ezt sosem mondta Gazsi bácsinak, akkor is. Ezt a hajót sokáig, nagy gonddal építgette mesterének. Minden aprócska fadarab illesztésénél megfordult a fejében, vajon Gazsi bácsi így csinálná-e? A sok kis fadarabbal sok szeretetet is ragasztott ebbe a teaklipperbe, talán ezért is lett olyan szép az eredmény.

Gazsi csak most kezdett el ezen töprengeni, eddig meg sem fordult a fejében, mindig csak a makett szépségét látta, és büszke volt arra, hogy az ő „tanítványa” készítette. Azt mindig is tudta, hogy mennyi erőfeszítés kell egy ilyen munkához, mennyi türelem szükségeltetik, hiszen ő is készített hasonlókat. Az a baj vele, hogy a végére a szívéhez nő az embernek, és nehezen válik meg tőle, mikor a megrendelő érte jön. Talán ilyen lehet, mikor az ember gyermeke messze utazik hosszú időre? Látta születni, felnőni, és most huss, kirepül a fészekből, és csak nézünk utána csodálkozó tekintettel, és érezzük a hiányát a szívünk helyén tátongó lyukban.

Árpi is ezt érezhette akkor, mikor átadta ezt a gyönyörű ajándékot őneki? Akárhogy is próbál emlékezni, nem lát mást, csak a fiú kíváncsi arcát a csomag mögött, és a boldog, mosolygó arcot akkor, mikor a csomagolás lehull, és az ajándék szépségén minden jelenlévő elcsodálkozik. Árpi teljesen titokban készítette a vitorlást majd’ egy éven át, kollégiumi szobájában, így még odahaza sem tudtak róla. Nem, nem emlékszik a fiú fájdalmas arcára. Nem vágott olyan képet, mint amilyet ő szokott a búcsú pillanatában. Akkor már csak egyvalami magyarázhatja a dolgot: a szeretet nagysága, ami elég nagy ahhoz, hogy elnyomja a veszteség miatti fájdalmat, amit a mester érez művétől való elszakadásakor.

Mindig annyira közel állt ehhez a fiúhoz, hogy nem is gondolt ilyen dolgokra, mint a szülő-gyerek kapcsolat, pedig, ha most bele gondol, nagyon sok időt töltöttek együtt, ezalatt alaposan megismerték és megszerették egymást. Talán nem is állhat olyan messze ez a szeretet egy igazi apa-fia köteléktől? Lehetséges – gondolta -, talán mégis van egy fiam, vagyis valaki, aki egy ideig pótolta a nem létező fiamat.

Kisétált a szobából. A kandallóhoz lépett s egy újabb fadarabot dobott a tűzre, majd átsétált a sarokba, és újra leült a kis asztalhoz. A Szent Család még mindig csodálattal bámulta a jászolban pihenő szénacsomót.

- Na, jöjjön Kegyelmes Uram, lássuk csak azt a pólyát, megszáradt-e már?

Óvatosan megfogta a kis figurát, és ujja hegyével megtapogatta az előzőleg lefestett felületet.

- Egész jó. Akkor hát további türelmét kérem a kis Jézusnak, mert most a másik oldalát is lefestem. Aztán, ha jól viseltetik, még az arcocskáját is megszínezem ahhoz a kedves kis mosolyához. Kék szemeket óhajt? Hát akkor lássunk is hozzá hamar!

Arcán mosollyal megfogta az ecsetet, festékbe mártotta, és lekente a pólya nyersen maradt részét. Aztán letette az ecsetet, és közelebb emelte a kis figurát a szeméhez. Szerette látni, amikor az általa készített dolgok elnyerik végső formájukat, és ez a pillanat már közel volt hozzá. Ecsetet váltott, egy jóval vékonyabbat, és belemártotta egy másik tégelybe. Olyan volt ez a szín, mint az ember bőre. Ügyelve a pólya széleire, lassú és megfontolt mozdulatokkal kiszínezte a parányi arcocskát.

- Most ismét pihenő következik. – Szólt a kisdedhez – Száradni kell a kis pofikának, utána megrajzoljuk a kis szájat, szemeket, szemöldököt, és már meg is vagyunk. Utána lehet majd nagyot aludni a jászolban. – Azzal letette az asztalra. Megfogta az ecseteket, és a mosogatóhoz vitte őket, ahol folyóvízben elmosta mindkettőt. Kinézett az ablakon, de semmit sem látott. Letette az ecseteket az asztalra, kabátba bújt, sapkát és csizmát húzott, majd kilépett az ajtón.

Odakint még mindig esett a hó. Sűrűn, nagy pelyhekben. Sóhajtott egyet, megfogta a seprűt és leballagott a lépcsőn. Kiment a járdára, és elsétált a szomszéd ház kerítéséig.

- Lám, Keresztesék már elsöpörték a friss égi áldást. – Szólt maga elé, majd megfordult, és söpörni kezdett. Kevés volt a lábnyom, arra következtetett, hogy a templomban még tart a ceremónia. A kapu elé érve megállt pihenni. Ahogy felegyenesedett, tekintete végigszaladt az úton, ameddig csak ellátott a lámpák fényében. Valahol arra lent laknak régi barátai. Mi lenne, ha letenné a seprűt, és elmenne valamelyikükhöz látogatóba? Nem, nem illik csak úgy bekopogni valahová ilyen téli kora estén, pláne szenteste napján. Talán, ha előbb eszébe jutott volna…

Ők most biztosan nem ilyen magányosak, mint ő, itt egyedül ebben a házban. Körülveszi őket a család, a szeretet, az ünnep minden szépsége. Neki ebből most nem jutott ki. Megmarkolta a seprűt, és tovább haladt vele a másik szomszéd kertjéig.

Ahogy a járdával végzett, megint megállt. Ismét a falu felé nézett, tekintete fürkésző volt. Mi lenne, ha ők jönnének el? Sosem voltak még itt nála karácsonyt ünnepelni, pedig ő hányszor ment már ide is, oda is, eleget téve minden meghívásnak. De nem is hívhatta meg őket, hiszen hogy néz az ki, hogy elhívja barátait szenteste a családjaik mellől? Nem, azt nem szabad. De mégis, milyen jó lenne, ha legalább egyszer eljönnének. Tehetne egyszer kivételt a Teremtő, és idehozhatná őket.

Megrázta magát, hogy ismét visszazökkenjen a valóságba. Vetett még egy röpke pillantást a falu felé, aztán elindult a kapu irányába. Hirtelen megállt, és visszafordult. Mintha az egyik lámpa fénye alatt két alakot látott volna. De most nem látta. Biztosan képzelődik, csak a gondolatai és a vágyai játszanak vele. De lehet, hogy csak a templomból hazatérő embereket látja.

Belépett a kapun, becsukta maga mögött, és elsöpörte a havat a lépcsőig. Ott megállt, és visszanézett a kapu felé. Várt egy kicsit. Szemében a gyermek csodavárásának őszinte csillogása ragyogott. Sajnos az ilyen kívánságok nem szoktak csettintésre teljesülni. – gondolta. Arcára halvány mosoly ült ki, szabad kezét felemelte, és csettintett egyet a téli éjszakában. Nem történt semmi. Csak nézte a hóesést, ami mintha már kissé alább hagyott volna. Talán egy percig is állt ott mozdulatlanul, mielőtt bement a házba.

A kabát és a sapka a megszokott helyükre kerültek, a tűzre pedig egy újabb fadarab. Kezeit a tűz közelébe tartotta, és melengette egy kicsit. Most több időt töltött kint a hidegben, mint utoljára. Amikor már érezte a tűz erejét két tenyerén, összedörzsölte kezeit és a kis asztalhoz ment, leült.

- Hát akkor fejezzük be, amit elkezdtünk. – Szólt, és kezébe vette a kisded figurát. – Kegyelmed mosolyát most színesebbé varázsolom, ha nincs ellenére. – Azzal egy vékony ecsetet piros festékbe mártott, és apró, szinte láthatatlan mozdulattal megrajzolta vele a mosolygó szájat. Másik vékony ecsetet vett kezébe, amivel szemeket rajzolt, majd egy harmadikkal, amit fekete festékbe mártott, szemöldököt, szembogarat adott a kis Úr Jézusnak.

- Íme, meg is volnánk. Nem fájt, ugye? Akkor most pihenni szíveskedjen, és keveset sírjon, ha kérhetem, mert öreg vagyok bár, de éles a fülem, s nem alszom akkor éjszaka. – Finom mozdulattal a kis jászolba tette az immáron teljesen kész figurát.

- De tudja mit, Kegyelmes Uram? Legyen lárma, nem bánom, inkább valami mást kérnék cserébe ezért a csekélyke szépségért, amit adni tudtam megvénült kezeimmel. Nem kérek egyebet, csak még egyszer szeretnék a barátaimmal találkozni eme földi létemben. Megtenné-e Kegyelmed, hogy elhozza őket nekem ma estére egy kis ünnepi beszélgetésre, megemlékezésre? Olyan rég ültünk mi egy asztalnál utoljára, hogy már arra sem emlékezem, hogy az hanyadik esztendejében volt az Úrnak.

Felállt az asztaltól, és a tűzhelyhez sétált. Teát töltött a bögréjébe, illetve csak töltött volna, mert a teáskanna időközben kiürült.

- Ej, hát ezt elfelejtettem. – Mondta, és a csaphoz lépett, ahol teleengedte vízzel a kis virágos kannát. Visszatette a tűzhelyre, és alágyújtott egy szál gyufával.

- Így ni! – Egy pillanatra a lángon felejtette a tekintetét, majd a konyhaasztalhoz lépett és leült. Szemben, a kicsi asztalkán jól látta a készülő betlehemet. Tekintete bejárta az apró építmény minden szegletét. A falakat, a tetejét, az állatokat, a jászlat a szent családdal s a pásztorokkal. Lassan nagy odaadással készítette. Korán nekiállt, mikor még fiatal volt az ősz, hogy időben elkészülhessen, de valahogy annyi tennivaló mégis akadt, hogy a betlehem nem lett kész karácsonyra. Tekintete megtalálta azt a három fadarabot is, ami az asztal szélén pihent, nem messze a kis istállótól. Kettő magasabb volt, a harmadik alacsonyabb, kissé szélesebb, zömökebb.

- Hát, igen. – Sóhajtott révetegen bámulva a három fadarabot. – A három király nem ért ide karácsonyra. - Ölében pihenő kezét fölemelte, és megdörzsölte szemeit. Ebben a pillanatban a terasz felől halk motoszkálás hallatszott. Még fel sem fogta, hogy a hangok odakintről jönnek, amikor egyszer csak kopogtak az ajtón.

 2011. Március