Az istálló pitvarban álmos kiskutya feküdt, lábait nyújtogatva szuszogott. Aztán hirtelen felkapta a fejét, és éber tekintettel figyelte a szétrebbenő tyúkokat. Kócos kislány szaladt ki a hátulsó kamrából, nagy kört leírva az udvaron, be a nyitott konyhaajtón. Megállt az asztal mellett, könnybe lábadt szemét a gazdára emelte. Fakó kis ruhácskája alatt reszkettek a térdei, kezén és hasán fehér foltok. Szája sírásra görbült.

- Édesapám, nem tudooooom! – kiáltotta, és keservesen sírni kezdett. A gazda meglepetten állt egy pillanatig, aztán odalépett és magához ölelte a kislányt, aki pedig apja derekát ölelte át szorosan.

- Dehogyis nem! – mondta, és megsimogatta a hasára simuló kis fejecskét – Gyere, megnézzük együtt. – Azzal kiszabadította magát az ölelésből, leguggolt a lányka elé, érdes tenyerével letörölte könnyeit. Egy gyors puszit nyomott a maszatos arcocskára, felállt és kézen fogta elkeseredett leányát.

– Gyere, no! Nem érek rá egész álló nap itt törölgeti a könnyeidet, várnak rám a határban! Láttál ár olyan kukoricát, amelyik megkapálja saját magát? Ugye, nem! Hát ezért kell sietnem. – Azzal ujja hegyével meglegyintette a lányka orra hegyét, aki ettől már mosolyogni kezdett.

A kamrába érve látta, hogy a zsák még nincs kibontva.

- Nem tudtam kibogozni. Olyan szorosan megkötötte Édesapám! Mindent olyan szorosan kötöz! – szólt a lány már-már szemrehányóan.

- Ej, de hamar megvigasztalódtál, te gyerek! Szóval ez itt a baj! – A gazda két ujjával megcsípte a liszteszsák madzagját, és lassan meghúzta. A madzag engedett, a zsák szája szélesre nyílt.

- Igazad lehet kicsikém, talán mindent túl szorosra húzok. Erős férfikezeim vannak, édesanyádéra sajnos most nem számíthatunk. Addig velem kell beérnetek. Azzal kivette a földön heverő vékából a lisztes lapátot, és a zsák tartalmába mélyesztette. Telemerte a vékát, majd a lapátot a közepébe nyomta, ne hogy kiessen.

- Nézd, megmutatom, hogy kell ügyesen megkötni a zsákot, aztán már te is meg tudod eztán csinálni, nem lesznek szorosak a kötéseim. – Bal kezével megcsípte a zsák szájának szélét ott, ahol a madzag hozzá volt varrva. Jobb tenyerét odatámasztotta, a varrás pont a markába esett. Lassú ujjmozdulatokkal és bal keze segítségével a zsák száját harmonikaszerűen jobb kezébe gyűjtötte, és amikor már át tudta fogni az egészet, bal kezével a madzag egyik felét megtekerte a zsák immáron zárt száján. Ekkor jobb kezével elengedte azt, és masnit kötött a madzagon. – Látod? Így kell. Nem nehéz, neked is sikerülni fog, de most indulnom kell.

Ebben a pillanatban a gazda lábai közt vidáman csaholó kutyafej furakodott át.

- Eridj a dolgodra te is, Morzsi! – Azzal a kutya orrát is meglegyintette, ahogy azelőtt a kislányét. A kutya prüszkölve húzta vissza a fejét az erős lábak közül, majd játékosan ugatva szaladt egy kört az udvaron, megrezzentve a tyúkokat. Szeme sarkából azonban hátrafele figyelt, hátha van kedve valakinek kergetőzni ebben a kora reggeli napsütésben. A kislány hangosan felkacagott, de most ő sem futott utána, csak nézte a vidáman szaladó kiskutyát. Megállt hát a kapu előtt, és onnan ugatott vissza a kamrába. Majd hirtelen egy ugrással megfordult, és a kapu felé ugatott. A gazda hallotta, hogy ez már nem a játékos ugatás, hát hamar előlépett a kamrából, kezében a liszttel teli vékával.

- Adj’ Isten, komám! Gyere hamar, még felfal ez az eb itt a kapuban! Szólt be az udvarba egy mély hang, kissé köhécselve a nevetéstől.

- Nem bánt az téged Gézám! Gyere csak be nyugodtan!

A kapu kinyílt, nagy bajuszos, kalapos ember lépett be rajta. A kapát, amit hozott, nyomban a kapu mellé támasztotta. Morzsi kutya apró, de gyors léptekkel a lábához szaladt, csendben megszaglászta az érkezőt, és csaholva, farkát csóválva szaladt gazdája felé.

- Látod, megválogatja ez, hogy mit eszik, és mit nem! – Kiáltott oda a gazda, majd hátrafordulva halkabban folytatta – Gyere csak, nézd, ki van itt! – Kíváncsi arccal lépett a kislány az udvarra.

- Géza bácsi! – kiáltotta, és a jövevényhez szaladt, kinek szemei most a vékára tapadtak.

- Nahát, apád csak nem most áll neki kenyeret sütni, amikor dologra kell mennünk? Annyi nem esett le az éjjel, hogy a komám idehaza sütkérezzék, amíg más a földön dolgozik!

- Szó sincs róla, hogy ma sütnék valamit. Tegnap este megfőztem a káposztát, ma a lányom süt hozzá kenyeret. Igaz-e?

A kislány komoly arccal bólogatott. Értette, hogy fontos dolog ez. Készített már ezt azt a konyhában, hiszen kell itthon segíteni, de ez most más. Ez most nagyobb feladat, mint krumplit főzni a malacoknak, vagy vizet melegíteni mosakodáshoz. Géza lehajolt hozzá, kezét a vállára tette.

- Hallod-e, te gyerek! Aztán finom lett-e az a káposzta? Mert az nem férfidolog! Hogy tud apád jó káposztát főzni?

- Az én édesapám tud finomat főzni! Megtanulta katonáéknál, hogyan kell. – Hangzott a válasz. Géza felnevetett, és lassan felegyenesedett.

- Bizony, van annak híre, hogy milyen jó ízű apád főztje! Sok öreg vitéz biztosan ma is megemlegeti még, hogy milyen finomat evett, míg a seregben szolgált. Ott tanulta meg az én komám, mit kell a fazikba beletenni.

- És látjátok, mennyire jó volt az úgy. – Mondta a gazda kissé merengőn, és közben egy asszonyra gondolt. Egy asszonyra, aki most nem lehet itt, aki most nem segíthet. Egy pillanatig tartott csak a révület, és ismét visszatértek gondolatai a kezében lévő vékára. – Gyertek be a konyhába! Rögvest mehetünk is, Gézám!

A konyhában csend volt. Tarka macska hevert a búbos kemence padkáján, összegömbölyödve, mint egy kis lélegző párna. Az asztalon néhány üres tányér várakozott. Géza alaposan végignézett mindent.

- Hát a fiúk hol vannak? – kérdezte a gazdát.

- Jancsi kihajtotta már a teheneket, ahogy a nap fölkelt. A Józsi meg itt kell, legyen a ház körül, Biztosan a padláson heverészik, mert a malacokat már elrendezte.

- Nahát, milyen katonásan megy itt nálatok. – Vonta fel Géza a szemöldökét.

- Muszáj Gézám, muszáj. Rend a lelke mindennek.

- Így van komám! – Hangzott a helybenhagyás.

A gazda a kredenchez lépett, az egyik ajtó mögül üveget vett elő, és az asztalra tette a vékával együtt. A vitrinből két pohár is előkerült. Mindkét poharat félig töltötte az üveg tartalmával, majd egyiket komája kezébe nyomta.

- Egészségedre, komám!

- Egészségedre! – Mindketten alaposan belekortyoltak, de nem ürítették ki a poharat.

- Én mondom neked, komám, ez a bor egyre finomabb lesz, ahogy öregszik.

- Hát, sokáig már nem öregszik, azt hiszem. – Felelte a gazda poharában a maradék italt lötykölve. – Tegnap megkopogtattam a hordót. Szüretig talán kihúzza. – A pohárból szinte vezényszóra, együtt itták ki az utolsó cseppeket, majd az asztalra tették őket. Egyszerre kapták fejüket a konyha közepe felé, ahonnan koppanás hallatszott. A kislány, aki fejre fordított egy támla nélküli széket, már el is szaladt, de hamar visszatért egy közepes méretű teknővel a kezében. Ezt a szék égbe meredő lábaira tette, és megnyomkodta, hogy ne billegjen.

- Ügyes ez a leány, komám! Én mondom, dolgos fehérnép lesz belőle, meglátod! Hány esztendős vagy, gyermekem? Kilencre emlékszem. Nőttél-e azóta?

- Nőttem, Géza bácsi, egy kerek esztendőt. – Felelte a lány, és elvette a konyhaasztalról a véka lisztet. A lapátot visszatette az asztalra, a teknőhöz lépett, lisztet öntött bele. Arcán látszott, hogy gondosan méri szemével a teknőbe hulló liszt mennyiségét.

- Szükség van Gézám a dolgos kezekre manapság. – Mondta a gazda, majd a kislányhoz fordult. – Annyi elég is lesz elsőre. Remélem, emlékszel mindenre, amit mondtam tegnap este. Gyere Gézám, induljunk mi meg. Ne várjanak ránk hiába! – Egy magasan az ajtófélfába ütött szögről leakasztotta a kalapját és a tarisznyáját. A tarisznyát vállára vette, kezével végigsimított gondosan fésült haján, amit menten el is takart a kezében lévő kalappal.

A férfiak kiléptek az ajtón, és a kapu felé indultak. A gazda megragadta a ház sarkának támasztott kapát, Géza pedig a sajátját a kapu mellett. Épp kilépni készültek az utcára, mikor a kislány szaladt ki a konyhából.

- Édesapa! Édesapa! Meddig dagasszam? – Arcán őszinte aggodalom látszott.

- Sokáig kell, míg jó kemény nem lesz. Túl keményre sem szabad, akkor nem lesz jó. De ne is ragadjon a teteje! Liszttel szórd a tetejét, takard le és hagyjad sokáig kelni. Tudod, amíg púpos nem lesz a konyharuha.

- De honnan tudom, hogy elég kemény már?

A gazda komája kezébe adta kapáját, és leguggolt a kislányhoz mosolygó arccal. Kezeivel megfogta karjait és a szemébe nézett. Látta az aggódó tekintetet. Ismerte a lányát, bízott benne, hiszen ő nevelte. Tudta, hogy nem esett ez a gyerek a fejére, elbír a házimunkával is.

- Addig dagasztod, míg be nem ázik a padlás! – kiáltotta vidáman, majd mielőtt még a lány felocsúdott volna meglepettségéből, felállt és kisurrant a kapun. – Fel ne gyújtsátok nekem a házat! Látom ám a határból is, hogy mekkora a füst!

- A padlás – ismételte a lány. – ugyan már hogyan ázna be, mikor hajnal előtt elállt az eső, és hétágra süt a nap? – gondolta, és visszasétált a konyhába. Ahogy beért, meg is fordult, és beszaladt az üres istállóba. Felnézett a szénás padlásra és felkiáltott.

- Józsi! Gyere már le, ott heversz egész nap! Segíts begyújtani a kemencébe! – Válasz nem érkezett, csak némán ásított a gerendák közti padlás sötét rejteke.

- Gyere le, vagy neked nem sütök kenyeret! – szólt, most már erélyesebben. – Ám Józsit ez sem hatotta meg, továbbra sem érkezett válasz.

- Jó, akkor majd este megmondom Édesapának, hogy milyen sokat segítettél. – Azzal sarkon fordult és határozott léptekkel visszaindult a konyhába. Már az udvar közepénél járt, Morzsi kutyával a sarkában, mikor a padlásablakban egy szőkés fej jelent meg, szájában egy vastagabb szénaszállal, és a távolodó kislány után szólt.

- Megyek majd, ha kell, ne félj már annyira! Mire abból kenyér lesz, égni fog az a tűz! – mondta, és visszahemperedett a szénába. Húga pedig meg sem állt a konyháig.

Egy széket tett a kemence elé, felállt rá. Felnyúlt a polcra, és egy edényt vett le, amiben üveg volt. Az üvegben savanykás illatú kovász növekedett. Kevesellte a helyét, ezért kifolyt az üvegből, de az edény felfogta a szökni próbáló kovászt is. A kislány belemártotta ujját, és megkóstolta.

- Jó lesz. – mondta halkan, csak úgy magának, miközben kissé megrázkódott a savanykás íztől. Az edényt az asztalra tette, egyik kezével lyukat ásott a liszthalom közepén. Kivette az üveget, jó részét a kovásznak a lyukba öntötte. Gondosan letisztította az üveg oldalát is, ügyelt arra, hogy minden csepp a teknőbe essen, ne a konyha döngölt padlójára. Ujjacskáival kipucolta az edényt is, majd letett mindent, és a lisztes vékából egy kevéske lisztet szórt az üvegbe. Megfogott egy bögrét, és megmerítette a tűzhelyen álló fazékban. Beledugta ujját a bögre vízbe, és várt egy kicsit.

- Ez is jó lesz. – mondta ismét halkan, komoly arccal. Ezt is az üvegbe öntötte, az üveget az edénybe tette, leakasztott egy tiszta fakanalat a falról, és gondosan megkeverte a felfrissített kovászt. – Így ni! – beletette a fakanalat egy állványon várakozó vájlingba. Visszalépett a székre, és a polcra tette a kovászt. Pontosan oda, ahonnan levette.

A széket is elrakta a kemence elől, s kisétált az udvarra. Valami nem hagyta nyugodni. Elszaladt a ház háta mögé, felkapaszkodott a létrán a padlásra. Alaposan szétnézett odafönt, de nem találta, amit keresett. Nem volt ott egy csöpp víz sem, amitől a padlás beázhatna, miért mondhatta hát édesapa, hogy addig kell dagasztania a kenyérnekvalót? Megtapogatta még a nádfedelet is, de hiába, az is száraz volt. Nem áztatta el az esti zápor. Válasz híján kissé keserűen ballagott vissza a konyhába. Szemébe lógó hajszálait hátrasimította, és a teknő fölé hajolt. – Nehéz nap lesz ez – gondolta, és egyik kezét a lisztbe mártotta.

Józsi lemászott az istálló padlásáról. A széles, erős létra tövében farkcsóválva várta Morzsi kutya. Ahogy a fiú földet ért, ugatással jelezte ottlétét, és egyben szándékát is. Ma még senki nem volt vele hajlandó átszaladni az udvaron, megriasztani a tyúkokat, vagy macskát kergetni. Ma mindenki jön-megy. A kutyával senki sem törődik hát? Felugrott, és elkapta Józsi térdig érő nadrágszárát.

- Ej, a mindenedet, te! – kiáltott a kutyára a fiú, de az már ki is szaladt az udvarra. Szaladt hát utána, át az udvaron, a menekülő tyúkok között a kapuig, onnan pedig egyenest a ház mögé, ahol a nagy farakás állt. Nem futott tovább, nézte csak a szaladó kutyát, aki talán még mindig nem vette észre, hogy már nem kergeti senki. A fiú visszasétált a pajtába és kezébe fogott egy kosarat, ismét elment a farakásig, de most már nem futólépésben. Megrakta a kosarat annyi fával, amennyit elbírt. A tetejére rakott vékonyabb forgácsokat is. Rogyadozó lábakkal vitte be a nagy kosarat a konyhába, és letette a kemence elé.

- Nem fog sikerülni. – Hallotta húga sóhaját a háta mögül, miközben a fadarabokat a kemencébe rakosgatta.

- Dehogynem! Mindig így csinálom! Ne szólj ebbe bele, a tűzgyújtás férfidolog, nem lányoknak való!

A kislány kérdőn nézett bátyjára.

- Nem a tűz, a kenyér nem fog sikerülni. Nem tudom, meddig kell dagasztanom a tésztát. – Ismét nagyot sóhajtott.

- Édesapa csak mondott valamit, nem? – A fiú kihúzta fejét a kemencéből, és egy széket tett a polc elé, nagyjából oda, ahová a húga is tette előtte. Fölállt, kezébe vette a gyufásdobozt. Nem volt messze a kovászos edénytől. Megszemlélte, hogy jó dobozt választott-e. Szárnyát teregető galamb volt rajta, talán épp elszállni készülő, vagy csak verdeső galamb. Jól megrázta, zörögnek-e benne a gyufaszálak.

-Mondott hát, de semmi értelme sem volt. – Válaszolta a kislány. – Körülnéztem a padláson, de nem fog az beázni. – Tiszta kezével egy kis lisztet szórt a készülő tésztára, és dagasztotta tovább.

- Ugyan, miért ázna be a padlás, ne butáskodj! Nem esett sok az éjjel.

- Persze, tudom, de Édesapa azt mondta, addig kell dagasztanom, míg be nem ázik a padlás!

Józsi eközben meggyújtott egy szál gyufát, de ahogy húgát hallgatta, megfeledkezett róla. A vékony fadarabka hamar végigégett.

- Au! Az ujjam! – kiáltására a kislány is összerezzent.

- Mi az? Mit csinálsz? Ne játssz a gyufával! Édesapa is mondta már, nem egyszer!

- Jól van na, véletlen volt. Gyújtok egy másikat. – Azzal elővett egy újabb szálat.

- Még ne gyújtsd meg! – Szólt ismét a kislány. – Később kell, majd szólok.

- Nahát, akkor miért volt olyan sürgős?

- Nem volt az, csak túl sokat heverészel a padláson. – Vont vállat a lány.

- Ahhoz meg neked mi közöd van? Elvégeztem a dolgomat a malacokkal, hát lepihentem egy kicsit. Majd szólj, ha tüzet kell gyújtani! – És már ki is szaladt a házból. Útja a ház mögé vitte, most a farakáson is túlra, a hosszú kerten át, ahol néhány gyümölcsfa tartott árnyékot a szerencsésebb fűszálaknak a perzselőbb nyári napokon, mint amilyennek ez a mai is ígérkezett.

Valahol a közelben tücsök ciripelt. Nehéz meghatározni egy tücsök pontos helyét a magas fűben, hiszen minden lépésünket hallja, ahogy felé közeledünk. Elhallgat, aztán besurran a lyukba, és kész. Már el is tűnt. De ezt a tücsköt most nem zavarta semmi, nagy átéléssel hegedült a mező szélétől nem messze. Pedig ember volt a közelében, kalapos, fiatal, erős legényember. Ám ennek a legénynek most eszébe sem jutott tücsökre vadászni. Nem gondolt a mellette fekvő batyura sem, sőt az abban meglapuló kisebb demizson vízre sem, amivel azt a tücsköt kiönthetné, ha akarná. Valójában az sem biztos, hogy ez a legény egyáltalán észrevette a tücsköt. Látni biztosan nem látta, mert a kalapja az arcára volt húzva. Keze mellén összefonva, háta egy magányos fa tövének támasztva.

Valami mozgott a fűben, egyre közeledett. A tücsök is elhallgatott egy rövid időre, mikor elhaladtak mellette a susogó léptek. A magas fűszálak lomhán hajladoztak, mintha lusták lennének rá, hiszen a szél nem fúj, akkor minek nekik mozogni egy ilyen napsütötte délelőttön? Ahogy még közelebb ért a fához a titokzatos valami, egyre gyorsabbnak tűnt a mozgása. És mintha morgott is volna időnként. Egy váratlan pillanatban aztán kirontott a fűből, és a legényre vetette magát.

- Hö! Mi az? Ki az? – Az álmából felriasztott legény pillanatnyi meglepettségében nem igazán tudta, mi történt vele, mikor Morzsi kutya a mellkasára ugrott, és ugatva nyaldosta össze az arcát. Fektéből ülő helyzetbe emelkedett, a kiskutya pedig leesett róla. Meghemperedett a puha fűben, talpra szökkent, körbefutotta a fát, majd másik oldalról visszatért és most már távolabbról ugatott.

- Gyere csak ide, te kis piszok! – kiáltotta a legény mosolyogva, karját a kutya felé nyújtva, álmosságtól lomha mozdulattal. – Mi lelt téged, hogy így rám rontasz és kiugatod az álmot a szememből? Bánod is te, milyen szépeket álmodtam, igaz?

Ebben a pillanatban jutott eszébe, miért is jött ki reggel ide a mezőre. Kissé szédelegve talpra állt, megigazította kalapját és megszámolta a fűben legelésző teheneket. Egy, kettő. Meg van mind, szerencsére.

- Hát ezek nem kószáltak el, akkor meg miért ébresztettél föl engemet? – Fölkapta a földről a kutyát, úgy fogta meg, mint egy kisdedet, jobb kezével hol a hasát vakarta, hol az orrát pöckölte. Morzsi ezt vidám morgásokkal díjazta és örült, hogy végre talált valakit, aki vele is hajlandó játszani. – Megjárod, te kutyagyerek! Összekötöm a lábaidat és megsütlek! Te leszel a pásztor mai vacsorája! – Tenyerével elkapta a kutya apró lábait, mindet egyszerre. Ujjait éles fogacskák kezdték harapdálni.

- Na jó, túl kicsi vagy még vacsorának, fél fogamra sem lennél elég! – Elengedte a mocorgó lábakat, és letette Morzsit a fűbe. – Eredj, nőj még egy kicsit! – Mosolyogva nézett utána. A kis eb elszaladt, ki sem látszott a fűből, csak a fűszálak mozgása mutatta a legénynek, merre szalad éppen. Egyenest a mező közepére futott, megugatta a két tehenet, nagy kört írt le körülöttük, és visszafelé szaladt.

- Gyere Morzsi, körüljárunk! – Szólt rá a legény, és elindult a mező szélén, ott, ahol valamivel kisebb volt a fű. Nyomában a kutyával bejárta a területet. Meglátogatták a legelésző jószágokat is, elmentek egészen az erdőig. Megnézték, nem közeledik-e vaddisznó, ne, hogy megriassza a teheneket. Aztán visszafelé ballagtak a mező másik oldalán, hogy jól lássák, ott is rendben van-e minden.

Ahogy a magányos fa közelébe értek, a legény arra lett figyelmes, hogy a távolból, a ház felől futó alak közeledik. Nem kellett sokáig várnia, mert a közeledő, kopott rövidnadrágot és inget viselő fiú hamar odaért a fa alá. Fiatal, inas gyerek volt, szaporán szedte a lábait.

- Na, jó reggelt, világ lustája! Fölkeltél hát? – Szólt a még futástól lihegő fiúra, aki vagy egy fejjel kisebb volt nála. – Aztán a malacokat megetetted-é?

- Meg én! – lihegett a fiú – adtam nekik kukoricát is, a csövesből.

- Helyes! Mégis csak hasznodat vesszük valamire, Jóska öcsém. Aztán mi jót csináltál még ma? Tovább lapítottad a szénát az istálló padlásán? Nem töri még a hátad?

- Fát vittem be.

- Fázik a húgod?

- Nem. Kenyeret süt.

- Nahát… Sosem sütött még kenyeret szegénykém. Egyedül?

- Igen, Édesapa napszámba ment.

- Még ilyet… - nézett a legény maga elé elgondolkodva – Édesanya nélkül kicsiny húgocskánknak sem könnyű a sora. Menj is vissza, Józsi, vigyázd a tüzet!

- Nem gyújtottam meg.

- Vittél be fát, azt hittem, a tűz is ég.

- Azt mondta, majd szól, hogy mikor kell meggyújtanom. Most dagasztja a tésztát.

- Jól van, indulj csak el, hátha van rád szükség ott. Én elboldogulok idekint egyedül is – tekintetét magasra emelt fejjel végigfuttatta a horizonton.

- Oszt belé ne szakadj a sok tennivalóba, Jancsi bátyám! – Nézett a legényre Józsi, összevont szemöldökkel. – Okosak ezek a marhák, magokat is előrzik idekinn!

- Ne légy a bírám, te! – Rivallt rá az öccsére Jancsi – Tűnj el, mielőtt arra a sorsra jutsz, amit annak a kutyának ígértem, amelyik ma nekem ugrott!

- Miféle kutya? – kérdezte Józsi, most már kíváncsi tekintettel.

- Ne tudd meg, milyen szörnyűséges bestia támadt rám, míg egy percre lepihentem ide a fa alá. Na, lódulj befelé, azt mondtam! Egy, kettő! Ha sokat kíváncsiskodsz, hamar leszel ráncos öregember!

Józsi nem kérette magát tovább, a ház felé vette az irányt. Néhány lépés után azonban megállt.

- Mondd csak, bátyám, mitől ázik be a padlás napsütésben?

- Hát mi a fészkes fenétől ázna be az? – Kalapját kissé a homlokára billentve megvakarta a tarkóját. – Korán van még, de már utolért a napszúrás? Na, szedd a lábad!

A fiú válasz híján lógó orral, elgondolkodva sétált vissza a ház felé. Továbbra sem tudta, miért mondhatta apja azt a padlásos dolgot a húgának. Szokott Édesapa vicceseket mondani, bolondozni – gondolta -, de nem szokott értelmetlenségeket beszélni.

Élesen csattant a kapa, néha még talán szikrázott is a kavicsos földön. A közelben több kapa hangja is hallatszott. A földeken minden felé emberek munkálkodtak, amerre csak a szem ellátott. Mindenki talált munkát a saját kis földjén, vagy ha nem a sajátján dolgozott, annak már reggel megmondta az intéző, hogy mi a dolga.

A sok inges, kalapos ember közül egy most megállt, sóhajtott egyet. Egyik kezével a kapanyelet markolta, másikkal levette a kalapját és megtörölte verejtékes homlokát. Egyenesen előre nézett, arra, amerre halad a munka. Ám ez az ember nem azt nézte, hogy meddig tart a kukoricás, mert bár a vége messze volt még, több soron is kiér a nap végéig. Az óriási kukoricatábla után egy kis erdő volt, mögötte a távolban fehér pontokat látott, szemei ezeket a pontokat figyelték. Gondolatai a pontoknak tűnő házak fölött lebegtek.

- Nincs füst – gondolta -, akkor még nem ég a ház.

Fejére visszatette kalapját, meghajlítgatta derekát, és újra kapálni kezdett. Nem szabad megállni, mert ha az intéző, vagy netán az uraság észreveszi, akkor oda a fizetség. Ám őt most ez nem érdekelte, sokkal inkább azon járt az esze, mi lehet a három otthon hagyott gyermekkel. Nem kicsik már, vigyáznak magukra, kevés a baj velük, szerencsére. De a mai nap nem teljesen olyan, mint a többi volt ezen a nyáron. Egy szem lányára ma nagy feladatot szabott. Kenyeret süt odahaza, élete első kenyerét, egyedül. Meg kell tanulnia valamikor, de nem állhat mellette folyton az ember. Minden asszonynak tudni kell kenyeret sütni, hát az ő lányának is, ha jó asszony szeretne lenni. És pont ez a legmegfelelőbb nap arra, hogy a gyermek megtanulja, miként kell azt csinálni? Ki tudna erre felelni… Ez a nap is egy a sok közül, és inkább tanulja meg előbb, mint később, vagy ne adj’ isten, soha.

Igyekezett mindig jó irányba terelni, nevelni gyermekeit, és úgy látta, hogy jók az eredmények. Mégis, ahogy egy rendes szülőhöz illik, gyermeke megpróbáltatása őt is izgalommal tölti el. Bízott benne, hogy a kislány sikerrel teljesíti a rárótt, nem kis feladatot.

A konyhában kemény munka folyt. A kislány mindkét kezével a tésztát gyúrta, dagasztotta. Néha kicsit lepucolta egyik kezével a másikat, lisztet, vagy vizet öntött a tésztára, amit épp kellett. Aztán mikor már jól megnőtt a teknő tartalma, már nem locsolta, nem is hintette. Csak dagasztotta mindkét kezével.

Józsi lépett be a nyitott ajtón.

- Gyújthatom? – Kérdezte, és odalépett Húga mellé. Érdeklődve nézte a lányt. A teknőben készülő tészta látványa nem volt meglepő, csak az, hogy most a húga áll a teknő mellett.

- Még nem. Majd szólok, mondtam már! – A lány hangjában bátyja indulatot érzett.

- Haragszol rám? – Kérdezte óvatosan.

- Nem. Csak nem tudom, miért mondta Édesapa azt, hogy beázik a padlás.

- Megkérdeztem, Jancsi sem tudja. – Aztán megfordult, és a kemence közelében lévő padhoz lépett, melynek az alja tulajdonképpen egy láda volt. Felnyitotta, mélyen belenyúlt, és a sok holmi között megfogott valamit.

- Tudtam, hogy itt vagy! – Mondta halkan. Egy kézzel faragott fakatonát húzott elő. – Na, várj csak... – Suttogta, és visszanyúlt a ládába. Most kicsit hosszabb ideig kutatott, majd előhúzott egy kis falovacskát is. Ráültette a katonát, és lehajtotta az ülőke tetejét. Kiült az ajtóba, és ott kezdett játszani az újra felfedezett játékokkal. Közben néha a húgára nézett.

A lány csak gyúrta, dagasztotta a tésztát, amilyen erősen csak tudta. Melege volt, de nem törődött vele, teljesen eggyé vált a munkával. Mintha nem is lett volna ott más, csak a teknő, a tészta, és ő a két kezével. Messze volt most a teheneket őrző Jancsi, és messze volt Józsi is, nem is vett róla tudomást, hogy ott játszik a küszöbön ülve. A konyhában zümmögő legyeket sem hallotta.

Nem tudta megfejteni apja üzenetét, és ez bosszantotta őt. Édesapa mindig megmondja, hogy mit hogyan kell csinálni – gondolta -, nem szokott úgy elmenni, hogy tudatlanul hagyja itthon gyermekeit. Ilyen, mint ezen a mai napon, még soha sem történt. Még, hogy beázik a padlás… Ki hallott már ilyet? Esett egy kis eső az éjjel, de ő szétnézett a padláson, nem talált ott vizet. Lehet, hogy Édesapa nem járt a padláson, azért mondhatta? Nem, ő ennél sokkal okosabb felnőtt. A gyermek nem érthet mindent, amit a felnőttek mondanak. Néha, mintha más nyelvet beszélnének, mikor egymás közt vannak. Minden szót hall és ért a gyermek, de a mondatokat már nem. Miről is tudnak így beszélni? És miért kell egyáltalán úgy beszélni a nagyoknak, hogy a kicsik azt lehetőleg ne érthessék?

Kavarogtak a gondolatok a kislány fejében, teljesen kiszakítva őt a valóságból, a konyhából, a ragyogó napsütésből. Minden pillanat hosszúnak tűnt, szinte emberöltőnek. A kenyér pedig lassan alakult ezalatt, mint egy baba az anyja hasában. Formát öltött, gömbölyödött, engedelmeskedett az ügyes kezek parancsainak, akik egyre erősebben hatottak rá. De hát mit tehet a tészta? Se keze, se lába, se szája, hogy a helyzet ellen tiltakozzon. Beletörődik a sorsába, és lassan a lisztből, kovászból, vízből valami olyanná válik, amivé sosem válhatna emberi kezek nélkül. Valamivé, ami ízével és illatával az ember örömét, tartalmával az életét szolgálja. Valamivé, ami olyan, mint egy áldás annak, aki elkészíti, és szívét boldogság tölti el, ha látja, két keze munkája miként sikerült. Valamivé, ami olyan, mint egy szentség annak, aki becsülni tudja a kevéske jólétet azokban az időkben, mikor alig jut több egy falat kenyérnél. Kenyér lesz belőle, igen.

Újra és újra belemélyedtek a kis kezek a tészta. A tészta pedig csak engedett, de kezdett türelmetlenné válni, makacsabbá. Keményebb lett, és most már nem volt olyan könnyű dagasztani, mint az elején, mikor a kovász még alig elegyedett a liszttel. Nagyobb és nagyobb erőfeszítéseket kívánt a kislánytól, aki olyan erővel dagasztotta, ahogy csak bírta, szinte már erején felül. Nem is vette észre, hogy mennyire melege van a munkától. Hosszú idő után akkor tért magához, amikor egy váratlan pillanatban egy vízcsepp koppant a kemény tésztán.

- Szent Isten! – Kiáltotta, és kihúzta kezeit a tésztából. Egyik kezével hátrasimította szemére lógó hajszálait, és a mennyezet gerendáit és deszkáit nézte.

- Mi a baj? – Ugrott föl az ajtóból Józsi.

- Semmi… Beázott a padlás. – Szólt a lány, aki akkor már a kezén száradó verejtéket szemlélte, amit az imént homlokáról törölt le. Megkönnyebbülve, mosolyogva nézett öccsére, aki nem értett semmit, főleg azt nem, hogy minek örül a húga, amikor átázott a tető, víz csöpög a döngölt agyagpadlóra.

- Az meg hogy lehet? Mégis csak süt a nap!

- Gyere, nézz ide! – A lányka tiszta kezével a tésztára mutatott. Most bátyja is jól látta a tésztán csillogó verejtékcseppet.

- De hát hogy? – Kérdezte csodálkozó arccal. Visszanézett a mennyezetre, de megint nem látott semmi különöset rajta.

- Nem ázott be, csak olyan volt, mintha beázott volna. Az orrom hegyéről csöppenhetett oda. – és nevetett. Most már értett mindent. Ujjait összezárta, megnyomkodta a tésztát, hogy megjegyezze, milyen kemény. Ilyen keményre kell majd mindig dagasztani. Kevés liszttel meghintette a tetejét, elszaladt egy konyharuháért, és letakarta vele a teknőt.

- Most hagyjuk, hadd pihenjen, addig meggyújthatod a tüzet!

Józsi szaladt is a gyufáért. Most jobban vigyázott, nem égette meg az ujját. A doboz oldalán megrántotta a vékony kis pálcikát, amitől az lángra kapott. A gyufaszál lángoló végét kissé lefele döntötte, amitől a láng gyorsabban feljebbszaladt. Amikor megerősödött a láng, a fiú a kemencébe hajolt a gyufaszállal, és a kicsiny máglya aljához tartotta azt. A vékony kis szálkák egy pillanatig sem tartó lobbanással elégtek, majd sokáig izzottak pirosan. A szárazabb forgácsok is hamar lángra kaptak. Ezután a kéregdarabok is füstölögve bár, de meggyulladtak. Pattogó hangok hallatszottak, apró kis szikrák kezdtek felfelé szállni, ahogy lassan életre kelt a tűz a kemencében.

Néhány óra múlva a tészta is megkelt, a kislány átgyúrta, ahogy kell, és újra kelni hagyta, de már nem a teknőben, hanem egy szakajtó vékában. A teknőt kimosta, és a ház oldalának támasztotta.

Amint a tészta megkelt a vékában, lapátra tette, megmosdatta egy kis vízzel, és a kemencébe vetette, amely akkorra jócskán bemelegedett, a tűz is leégett. Becsukta az ajtaját, ráhajtotta a pántot, ne, hogy egy kevéske meleg is kiszökjön, hiszen nagy szükség van rá most odabent, idekint pedig van épp elég. A nap magasan jár az égen, egy felhő sincs sehol.

A délután már könnyebben telt. A konyhát lassan átjárta a készülő kenyér illata. A kislány időnként benézett a kemencébe, dobott fát a tűzre és fordított a kenyéren, hogy minden oldala szépen süljön. Amikor már szép barnára sült minden oldala, kihúzta a kemencéből és megkopogtatta néhány helyen. Egyik kezével alányúlt, oldalára billentette a forrón illatozó kenyeret, és az alját is megkopogtatta. Keményen koppant mindenhol a friss kenyérhéj. Nem tette már vissza a kemencébe. Vasrácsot akasztott le egy falba vert szögről, az asztalra tette, és arra tette a kenyeret hűlni. Ahogy a kemencébe vetés előtt, ismét megkente kicsit vízzel a most már keményre sült kenyér héját. Aztán hátralépett az asztaltól, és nagyot sóhajtott. Elégedett mosollyal nézte a gőzölgő kenyeret.

A nap messze maga mögött hagyta már az égbolt közepét, az árnyékok jócskán kelet felé kezdtek nyúlni, mikor az udvar nyugalmát megriadt tyúkok hangja verte fel. Szaladtak, amerre láttak, mert az udvar közepén ugatva végigfutó kiskutya nem ismert tréfát, ha utat kellett törni a baromfitömegen át. A társaság szétrebbentése után a kapuig meg sem állt. Ugatott kicsit az utcára is, hogy mindenki megtudja: a ház őrzője újra itthon van, kerülje hát el a birtokot mindenki, aki nem akar ujjat húzni Morzsi kutyával!

A kakas még percekkel ezután is a kutyát figyelte, és mérgesen rikkantgatott utána. A nagy farakás mögül két tehén ballagott az udvarba. Mögöttük Jancsi sétált, vállán batyuja, fején a kalap szemébe húzva, ne, hogy a szemét süsse a nap.

- Menjetek be szépen! – szólt előre Jancsi a két tehénnek, akik talán anélkül is jól tudták már a dolgukat, hogy mondani kelljen nekik. Becammogtak az istállóba, mindegyik a saját helyére. Jancsi utánuk ment, hogy megnézze, rendben van-e odabenn minden? Vizet húzott a kútból, és teleöntötte az itatót. A vödröt a pitvarba tette, odalépett a tehenekhez, és megsimogatta fejüket. A tehenek jámbor tekintettel néztek vissza rá.

- Jól van, hölgyeim, hamarosan visszajövök! – Mondta nekik, és kiment az istállóból.

A konyhába érve látta, hogy öccse és húga épp az asztalt terítik négyüknek. Észrevette az asztalon a gömbölyű kenyeret is. Kezébe vette és megkopogtatta.

Ügyes vagy, húgocskám! Apa is büszke lesz rád, nekem elhiheted!

- Tedd le gyorsan! Még nem eszünk! Apa nincs itthon! – Szólt rá a kislány.

- Jól van, na! Azért nem kell megharapni a hazatérő pásztort! – Mosolyogva visszatette a kenyeret a rácsra. – Megyek, megfejem a teheneket! Addig csak szorgoskodjatok! – Azzal kilépett a konyhaajtón.

A konyhában tányérok kerültek az asztalra, melléjük kanalak, poharak, és egy nagy kés a kenyér mellé, amit a kislány, miután kihűlt, egy tiszta konyharuhába rejtett. A rácsot visszaakasztotta a falra, ahol azelőtt is volt. Józsi egy lábast vett elő a kredenc aljából, és egy merőkanalat a fiókból.

- Lemegyek a verembe káposztáért. – Szólt a lánynak, akinek már seprű volt a kezében.

- Menj csak, én addig kisöpröm a konyhát.

Hamarosan Józsi visszatért a lábassal, benne káposzta, amit apja előző nap főzött. Egy jó, hűvös veremben nem romlik meg az ilyesmi még egy meleg nyári napon sem. A tűzhely tetejére tette, majd a fás kosárból kivett néhányat a megmaradt fadarabok közül, némi forgáccsal. Hamarosan lángok pattogása hallatszott a tűzhely gyomrából. Egy kicsit később vékony gőz-felhőcskék kezdtek táncolni a sistergő lábas fölött.

Az árnyékok tovább nyúltak az udvaron. A kút káváján a ház macskája mosdott éppen, élvezte a lemenő nap sugarait. Biztosan ma is fogott egeret valahol, mert gömbölyűbb a hasa, mint reggel volt. Elégedettnek is tűnt így a nap vége felé. A tyúkok egy része már elült a tyúkólban. Morzsi kutya is lepihent az istálló pitvarban. Sokat szaladt ma is, akadt elég dolga, vigyáznivalója a ház őrzőjének. Mégis, egyszer csak felkapta fejecskéjét, hegyezni kezdte füleit. Orrát kissé ide-oda rángatva szimatolt bele a késő délutáni levegőbe. Talpra szökkent, és a kapuhoz rohant. Vidám ugrándozással és ugatással fogadta a hazatérő gazdát, aki épp akkor nyitotta ki a kaput.

- Jól van, kiskutyám! Látom, megőrizted a házat! Ügyes voltál! – A kapát a kapunak támasztva egyik kezével megsimogatta a kutyát, másik kezével a tarisznyába nyúlt. A kiskutya ettől még nagyobb izgalomba jött, hiszen tudta, mi következik ilyenkor. A tarisznya mélyéről ízletes, illatos kis darab szalonnabőrke került elő. – Ez a tied! Oda ne add senkinek! – Szólt a gazda, és néhány lépésnyire hajította a finom csemegét. A kutya máris felkapta és elszaladt vele.

A gazda beljebb ment, a kapát a ház oldalának támasztotta. Kezeit csípőre téve nyújtózott egyet hátrafelé, majd előre. Csigolyái hangosan roppantak. Léptei nem voltak most olyan fürgék, mint reggel. Ahogy felegyenesedett, meglátta kislányát, aki az ólak felől jött, ruháját elől kezében összefogva. Óvatosan sétált.

- Összeszedtem a tojásokat, Édesapám! Sok volt a munka a földön?

- Sok. – Mondta halkan a gazda. – Ott mindig sok. Vigyázz, el ne ejtsd őket! És a konyhában boldogultál-e?

- Boldogultam én. Miért ne boldogultam volna? – Kérdezte a kislány, és hamiskás mosolyt eresztett apja felé, majd a kamra irányába indult, helyükre vinni a tojásokat.

A gazda a konyhába lépett, körülnézett. Mindent rendben talált, örült neki, hogy nem csináltak felfordulást a gyerekek. Sőt, szép rend van. Már az ajtóban érezte a káposzta illatát. Így, másnaposan a legfinomabb - gondolta. Levette válláról a tarisznyát és a szögre akasztotta. Fölé akasztotta kalapját is. Kezével végigsimított verejtéktől ázott haján. Ránézett az asztalra. Látta, hogy szépen meg van terítve, és látta az asztal közepén gömbölyödő konyharuhát is. Nem gondolt semmire, de kíváncsi volt. Mégsem nézte meg, mi van alatta. Még nem jött el annak az ideje. Józsi épp kevert egyet a káposztán.

- Mindjárt ehetünk, Édesapám! Mosdjon meg addig a kútnál! – Szólt a tűzhely mellett álló fiú, apja fáradt ábrázatát nézve, aki, mint egy szófogadó gyermek, bólintott, és elindult a kút felé. Volt még víz a vödörben a kút mellett. Belemártotta két tenyerét, alaposan összedörzsölte őket, majd többször is az arcára locsolt a vízből. Nem volt meleg a víz, gondolta, hogy nemrég lett fölhúzva. Ezek szerint Jancsi is itthon van már, és megitatta a jószágot. Jól esett a hideg víz munka után, fáradtan. Érezte, hogy felfrissül tőle. Jó alaposan bedörzsölte a haját és a nyakát is. Néhány csepp besurrant az inge alá, végig a hátán, egészen a derekáig. Visszasétált a konyhába. Addigra már a kislány is ott volt, épp a káposztát merte a tányérokba, mindegyikbe, amennyit kell. Az asztalfőnél lévő tányérba a legtöbbet. Ki is ürült a lábas, mire minden tányér megtelt. A gőzölgő étel illata bejárta az egész konyhát.

- Malacok rendben vannak, fiam? – kérdezte a gazda, mialatt elfoglalta helyét az asztalnál. Szemét alig vette le az asztal közepén pihenő, rejtelmes valamiről, mely gondosan egy konyharuhába lett bújtatva.

- Igen. Be is zártam már őket hátra. – Válaszolta a fiú, és ő is leült.

- Ki kér friss tejet? Még most, amíg meleg!- hangzott az ajtó felől a nagyobbik fiú vidám hangja. A kisebbek nevettek, de senki sem válaszolt. Jancsi minden pohárba töltött a friss, habos tejből, a kancsót pedig az asztalra tette. Ő is leült az asztalhoz. Mindenki szótlan lett. Észre sem vették, hogy egy pillanatra mindenki a letakart kenyérre nézett.

A gazda kicsit előre dőlve két kezét tenyérrel összetette maga előtt. A gyerekek is követték. Keresztet vetettek, és szinte kórusban mondták az asztali áldást.

 - Jövel Jézus légy vendégünk, áldd meg amit adtál nékünk. Adjad uram, hogy jól essék, a Te neved dicsértessék. Ámen.

Sűrű, várakozó csend szállt a konyhára. A gazda lassan fölemelte a konyharuhába bugyolált valamit. Bármi is van alatta, most kiderül, mi az – gondolta. Kiszabadította a kenyeret a konyharuha fogságából, és jól szemügyre vette.

- Szép ez, bizony. – Mondta, és kezébe vette a kést. Keresztet rajzolt vele a kenyér hasára, majd egy óvatos mozdulattal lekanyarintott belőle egy jó saroknyit. A gyerekek csak nézték, várták a további véleményt. Leginkább a kislány, szinte levegőt sem vett ebben a hosszúra nyúlt percben. Nézte apját, ahogy a kenyérsarkot egy elegáns mozdulattal elhúzza az orra előtt, és megszagolja. Nem szólt, csak bólintott egyet. Aztán beleharapott, és rágni kezdte az első falatot. Amikor lenyelte, a kislányra nézett elégedett, mosolygó arccal.

- Gyere csak ide, kisangyalom! – intett a lánynak. Székét kissé hátratolta, hogy fogadni tudja érkező gyermekét, aki menten leugrott a székről és kissé félénken bár, de azonnal odament.

- Nagyon ügyes vagy te, látod, megmondtam én! Még sosem ettem ilyen finomat. Gyere! – Szólt, és magához húzta a mosolygó kislányt. Csókot nyomott homlokára, és magához ölelte szorosan. A fiúk is megkönnyebbültek, alig várták, hogy végre ők is ehessenek ebből a finom, friss kenyérből. De a legfinomabb akkor is a gazdának volt ez a kenyér. Aki ilyen kenyeret tud sütni, az előtt már nincs akadály a ház körül. Legalábbis, ha asszonyról, lányról van szó. És az ő lánya sütötte ma a legfinomabb kenyeret ebben a faluban, ebben olyan biztos volt, mintha minden házba bekopogott volna hazafelé jövet, és megkóstolta volna a gazdasszonyok kenyerét. Szívét melegség járta át, szeme kissé könnyes lett. Tekintete körbeszaladt a konyhán, egy pillanatra azonban megállt az asztal másik végén, ahol egy szék üresen maradt.

- Ügyes az én kislányom! – mondta, és lehunyta szemét, megsimogatta a lány hátát. – Ügyes kis asszony lesz az én Krisztinám.