Ezeken és még másokon is gondolkodott az az öregember, aki a lámpa fényénél mélyre hajolva fát pakolt egy viseltes vesszőkosárba. Egészen addig töprengett a lét eme rejtélyein, amíg meg nem emelte a teli kosarat. Akkor hirtelen visszazökkentek a gondolatai a faházba, mert a kosár füle végképp belefáradt a sokéves szolgálatba, és abban a szent pillanatban leszakadt.

- A ménkű csapna ebbe is…- zsörtölődött az öreg. – Pont karácsonykor szakad el.

Elengedte kezével a kosár másik fülét is, és fölegyenesedett. Csípőre tett kézzel kibámult az ajtón. Odakint sűrűn esett a hó. Mint huncut gyermekek a fák közt, úgy cikáztak a hópelyhek a tompa fényben. Kicsit belefeledkezett ebbe a téli látványba. Amikor felocsúdott, újra lehajolt a kosárért, de rögtön eszébe jutott, hogy megoldást kellene inkább keresnie, mert a kosár használhatatlanná vált. Eldobta a kezéből a leszakadt fület, amit még mindig szorongatott, és beljebb ment, egy másik helyiségbe, ahol nem volt lámpa, csak halvány fény szűrődött be a faházból. Rövid kotorászás után visszatért, kezében egy jobb állapotú kosárral. Átpakolta a fát, és elindult vele. Az udvaron hunyorgott kissé a szemére hulló hópelyhektől. Lábait magasra kellett emelnie, egyre vastagabb volt már a hótakaró.

...

- Fiatalabban többet bírt az ember. Mennyi mindent megcsináltunk régen! – sóhajtott – Ha valamit föl kellett emelni, fölemeltem. Most meg alig tudok lehajolni érte. Én mondom, asszony, kár volt megöregedni!

...