vargachris

Mit is mondhatnék magamról? Egyszerűbb egy ilyen feladatot "kérdezz-felelekkel" megoldani, mert nem vagyok az a fecsegős típus. Legalább is, minnél idősebb vagyok, annál kevésbé szeretek beszélni. Miért is? Talán, mert nem szeretek fölöslegesen olyan dolgokról dumálni, amiről már úgy is tudom mások véleményét. Ezt nem nehéz elérni, objektív gondolkodás szükséges hozzá. És ezt ugyanezt alapul véve egyre kevésbé bonyolódok vitába másokkal, védve a magam igazát, hiszen tudom: általános igazság nincs, csak egyéni igazságok léteznek, azaz: minden nézőpont kérdése.

Sokat foglalkoztat a társadalom alapvető problémáinak kérdése, környezetszennyezés, pénz, hatalom, ilyesmi. Nem vagyok egy zászlóvivő forradalmár, ezt a lapot mégis jórészt azért hoztam létre, hogy legyen némi támpont azok számára, akiket ugyanezek a dolgok foglalkoztatnak.

Amint ez látszik, nem vagyok együgyű figura, legalább is nem tartom magam annak, van pár dolog, ami érdekel: az írás, a zene, barkácsolás, miegymás. Ennek mind igyekszem helyet adni itt.

"Gondolkodok, tehát vagyok." Miféle marhaság ez? Vagyok, ez tény. Az, hogy gondolkodok, már csak hab a tortán. Ez olyan adomány, amit kevesen használnak manapság. Ezzel nem magamat akarom fényezni, csak arra szeretnék rámutatni, hogy többet kellene használni a fejünket, ha már egyszer van, és talán élhetnénk úgy, ahogy kellene. Nem azt mondtam, hogy úgy, ahogy szeretnénk, ne keverjük össze a kettőt, fogalmazzunk pontosan. Úgy, ahogy kellene. Nem mindegy.

VAGYOK egyáltalán? Testem legnagyobb része víz a tudósok szerint. Csoda, hogy a járdán sétálok, nem folyok. Sejtjeimet molekulák, a molekulákat atomok alkotják. Ezekről is kiderítették már, hogy olyasformán néznek ki, mint egy naprendszer: van a mag, amely magában is tovább bontható, ezen mag körül pedig elektronok keringenek egymástól közel - távol eső pályákon. Közöttük üres tér. Elég sok ilyen üres tér van bennem, pedig szilárd testként érzékelem magam.

Lassan azt kezdem látni, hogy minden ami körülvesz, beleértve a testemet is, illúzió csupán. Nem látom ezeket az atomokat, nem látom a rádióhullámokat, melyek mégis áthatolnak sok mindenen, mégis elhiszem, hogy vannak. Elvárják tőlem, hogy elhiggyem, pedig nem látom. Vannak viszont olyan dolgok, melyeket szintén nem látunk, és ha elhiszem őket, bolondnak tartanak. Hol a határ? 200 éve ha valaki azt mondta volna, hogy a Földön nem éltek emberek, hanem óriási gyíkok szaladgáltak meg röpködtek, bolondnak tartották volna. Ma ugyanezt a gyerekeinknek tanítjuk tudományos tényként. Egy kicsit gondolkodjunk el ezen, és tegyük fel a kérdést: Mi jöhet még? Mennyi olyan dolog van, minek a létezéséről fogalmunk sincs, aztán hamarosan valakit hülyének néznek majd és megbélyegeznek valami elrugaszkodott teória miatt. Aztán húsz, harminc év múlva pedig a tudomány bebizonyítja, hogy Neki van igaza.

Én ezért szeretek meghallgatni sok véleményt, sok magyarázatot egy olyan dologgal kapcsolatban, amit több felől lehet megközelíteni. Ugyanakkor mindig ott van a szemem előtt, hogy talán az emberiség még nem érett meg arra, hogy minden kérdésére választ kapjon. Nyugodtabban és megfontoltan kellene a fejlődés útját járnunk, úgy, hogy az tényleg a fejlődés útja legyen, ne a hanyatlásé.

Nyitott elmével, de körültekintően, óvatosan lépdelve az élet tanösvényén. Én így szeretnék élni. Így próbálok. És minden este, mikor aludni térek, megköszönöm a Teremtőnek, amivel megajándékozott.

És ami vicces, de sajnos igaz: minél több embert ismerek meg, annál jobban szeretem a kutyámat.