Egy férfi lépett ki az egyik lépcsőház ajtaján. Arcát hamar pirosra csípte a jeges szél. Lépteinek hangja messze kongott a csonttá fagyott járdán. Nem esett hó ezen a télen még. Néha lehullt pár hópehely, ami arra volt csak elég, hogy felkorbácsolja a gyerekek jókedvét és az úton autózók félelmeit. Aztán a gyenge havazás megannyiszor abbamaradt, a gyerekek szomorúak, a vezetők pedig nyugodtak lettek ismét.

A férfi zsebre dugta kezeit hamar, nyakát oly mélyre húzta hosszú kabátjában, a felhajtott gallérba, amennyire csak tudta. A gallér felhajtott szélére szinte ráült a kalapja. Ha valaki most meglátta volna hátulról, biztosan elgondolkodott volna, hogy van-e ember a kalap alatt a kabátban?

Nyugodt volt, semmi sem zavarta a hidegen kívül. Néhány perc séta után arra gondolt, hogy ha már úgyis ráér, megmelegedne valahol. Nem siet sehova sem. Forralt bor, igen – gondolta -, az lesz a megoldás. Meg hát délutánra jár az idő, enni is lehetne valamit a kimaradt ebéd helyett. Van sok vendéglő a városban, csak útba esik egy.

Nem kellett sokat sétálnia, talált is egyet. Még a nevét sem nézte meg, úgy lépett be az ajtón. Odabent már nem volt szél, sem hideg, halk zene szólt, meleg áradt szét az ablakok alatt lévő radiátorokból. Szinte üres volt a hely. A pult mögött szőke hajú, élénk tekintetű fiatal lány állt, épp a pultnál ülő vendéggel diskurált , mikor meglátta az érkezőt. Rajtuk kívül nem volt odabenn más.

- Szép napot! – Szólt a férfinak vidám, de meghittséget árasztó hangon. – Foglaljon csak helyet, ahol tetszik, rögtön megyek!

- Köszönöm. – Szólt a férfi, és beljebb lépett. Körülnézve látta, hogy a falak mentén boxos helyek vannak, az ablakoknál nagyobb, míg középen kisebb, többnyire kétszemélyes asztalok. Sötét bútorok voltak, illettek a falak színéhez, ami olyan bordóféle volt. Képek is voltak a falakon, valamint gyertyatartók is, melyeken valódi gyertyák égtek. Az asztalokon is voltak gyertyák, de kisebbek. Levette kalapját és kabátját, felakasztotta egy oszlopon elhelyezett fogasra. Az oszlop mellett asztal is volt, az ablak felőli oldalán, ide ült le, szembe az ajtóval. Nem kellett várnia, hamar jött a lány, kezében egy étlappal, amit rögtön kinyitott és átnyújtott neki.

- Parancsoljon! Hozhatok valamit inni? – Kérdezte mosolyogva a lány.

- Forralt bort mindenképpen. – Felelte a férfi, gondolkodás nélkül. Legalább ilyen hamar jött a következő kérdés.

- Fehéret? Vöröset?

- Vöröset kérek.

- Mindjárt hozom. – Mondta a lány, és visszasietett a pult mögé. Bögrét vett elő, kanál csörgött a csészealjon.

A férfi belenézett az étlapba, gyorsan átlapozta. Nem, mintha sietett volna vele, csak eszébe jutott, mit enne. Nem is volt másra kíváncsi, csupán arra, hogy van-e a kínálatban Jókai Bableves. Meg is találta, becsukta az étlapot, és kitette az asztal szélére. A lány hamarosan vissza is jött egy tálcával, amiről a férfi elé pakolt egy bögre, gőzölgő forralt bort, és egy asztali cukortartót.

- Egészségére! Sikerült is választania?

- Köszönöm. Igen, sikerült, egy Jókai Bablevest szeretnék.

- Rendben, hamarosan hozom. – Szólt a pincérlány, és elvette az étlapot az asztalról. A férfi szemeivel követte lépteit. Milyen fiatal – gondolta -, alig lehet húsz éves. Ám elég ügyesnek tűnik. Jó ideje dolgozhat már itt, fiatalsága ellenére.

A lány befordult a pult mögé, átsietett a dobogón, és eltűnt egy csapóajtó mögött. A férfi cukrot tett a forralt borba, de csak egy keveset. A bögre oldalán kicsit megmelengette mindkét kezét, aztán belekortyolt. Finom volt, az illatából is erre következtetett egy perccel korábban. Ahogy letette az asztalra, észrevette, hogy az italajánló mellett egy félig kinyitott, élére állított üdvözlőlap foglal helyet. Kezébe vette és megnézte. Feldíszített zöld fenyő volt rajta, benne kézzel írott szöveg: Boldog Karácsonyt! Csak ennyi. Biztosan a vendéglő tulajdonosának kedvessége lehet. Szétnézett, de a többi asztalon nem látott semmi hasonlót.

Ekkor kinyílt az ajtó. Két gyerek szaladt be rajta nevetve, szüleik csendesebben követték őket. A férfi még a képeslapot szemlélte, ügyet sem vetett rájuk.

Az újonnan érkezett család hamarosan helyet foglalt egy ablak melletti asztalnál. Mindkét gyerek ablak mellé ült, egymással szemben, és minden gyerek mellé jutott egy szülő is.

- Én egy teát kérek, Anya! – Hallatszott az első hangos szó, amire már a férfi is felfigyelt. Barna, göndör hajú kislányt látott, aki az anyja mellett ült. Nem látszott többnek négy évesnél.

- A tea nekem is jó lesz! Kicsit még fázom! – Mondta kislánnyal szemben ülő fiú, aki talán két évvel lehetett idősebb a húgánál.

- Nyugalom, gyerekek! Meg kell várni, míg valaki kijön, és megkérdezi, mit kérünk. – Szólt rájuk az anyjuk. Lassan a családfő is befejezte a kabátok fogasra akasztását, és ő is leült. Ekkor lépett ki a pincérlány ismét a pult mögül, és az újonnan érkezőkhöz sietett.

- Szép napot! Mit hozhatok önöknek? – Kérdezte, és a felnőttek kezébe nyomott egy-egy nyitott étlapot.

- A gyerekeknek és nekem teát legyen szíves, ha van, valamilyen gyümölcsöset. – Felelt a nő, és férjére nézett, aki már elmélyedt az étlapban, és nagyot bólintott, ahogy hallotta feleségét. – Akkor mindenki teát kér. – Folytatta az asszony, de a kislány szavába vágott.

- Narancsosat kérek! Narancsosat! Az finom! – Mielőtt az anyja rászólhatott volna, a pincérlány kissé előrehajolt, és úgy súgta a kislánynak, mosolyogva:

- Olyan is van! Az a kedvenced?

- Igen – felelte a kislány -, A nagyi is szokott csinálni.

- Szerintem mindenkinek hozhat olyat. – Egyszerűsítette le az asszony a rendelést.

- Rendben van – felelte a pincérlány -, kannában hoznám ki, ha úgy megfelel.

- Természetesen. – Válaszolta az asszony. A lány már indult is a pulthoz. Rövidesen visszatért a bögrékkel, és egyéb kellékekkel. Nemsokára hozta a kannában gőzölgő vizet is.

A gyerekek egymással huncutkodtak, amíg a szüleik leadták a rendelést, majd elkészültek a teák is, kívánság szerint.

A férfi nézte egy ideig a családot. Arra eszmélt föl, hogy a pincérlány megérkezett a kirendelt étellel.

- Parancsoljon, jó étvágyat! Ja, azt hiszem azt egy korábbi vendég hagyta itt. Elvigyem? – Kérdezte a lány.

- Nem kell, hagyja csak! Elfér. Helyes kis lapocska. Úgyis elfelejtettem, hogy karácsony van. – Felelte a férfi. – Na jó, nem felejtettem el, csak tudja, nincs senkim, aki miatt eszembe jutna, hogy milyen ünnepet ülünk éppen.

- Rendben, itt hagyom. – mondta a lány, és visszasétált a pult mögé, kicsit lassabban, mint eddig. Furának találta az imént hallottakat, elgondolkodott rajtuk, de hamar kizökkent, mikor a pultnál ülő vendég ismét megszólította.

A férfi óvatosan megkóstolta a bablevest, majd lassan kezdte kanalazni, mert kissé forró volt. Nem baj – gondolta -, elég hideg van odakint, fölmelegszik legalább, mielőtt ismét kilépni kényszerül a jeges szélbe.

- Anya! Ugye örülni fogok az ajándékoknak? – kérdezte hangosan a kislány.

- Biztosan, édesem, de hát honnan tudhatnám? Majd akkor kiderül, ha meglátod, mit kapsz a fa alá. – Válaszolt az asszony a kis érdeklődőnek.

Bizony, a gyerekek mindent megkérdeznek. Csak tudna mindenre felelni az ember. – gondolta a férfi – Sajnos sokszor a saját kérdéseikre sem találnak választ a felnőttek.

Eszébe jutott, hogy valaha neki is volt családja. Talán még ma is lenne, de sajnos a dolgok másként alakultak. Hogy miért? Hát, azt nehéz megmondani. Így alakultak, és kész. Régen nem gondolt már erre, de most eszébe jutott, ahogy ezt a kis családot nézte. Apa, anya, gyerekek együtt, karácsonykor. Sok karácsony múlt el az utóbbi években magányosan, egyedül. Az utóbbi években már nem is tartotta számon ezt az ünnepet, ami egykoron szent volt a számára.

Lassan fogyott a bableves. Szinte minden kanállal egyre mélyebbre ásta magát az emlékeiben. Eszébe jutottak olyan dolgok, amik már régóta nem. Képek, nevek, ölelések, csupa olyan pillanat, ami már soha nem jön vissza, örökké elveszett marad. Valamikor régen volt gyermeke. Igen, nem is egy, kettő kislánya volt. Talán akkorák lehettek, mint ezek a gyerekek itt, amikor választania kellett a család megélhetése és válsága között. Az ember nem mindig tudja, mikor lép helyes útra, s mikor nem. Persze a legtöbben igyekeznek ilyenkor a családot szem előtt tartva dönteni. Nagyon sokszor átgondolta már, mi lett volna, ha nem ezt az utat választja. Még régen, amikor a gyerekek picik voltak, az ország gazdasági gondjai miatt az ő családja is nehézségekkel küzdött. Akkor folyton az járt a szeme előtt, hogy mi lesz, ha nem tud elég pénzt előteremteni a családja részére, hisz a gyerekekre, a házra, a feleségére, mindenre költeni kell. A felesége sem kapott munkát, így reá hárult az egyedüli családfenntartó szerepe.

Büszkén vállalt mindent, amiről tudta, hogy a családjáért, és csak is a családjáért teszi. Akkor nem volt más lehetősége, külföldre ment dolgozni, hogy legyen otthon elég pénz. Így hát pénz többnyire volt odahaza, de ő nem. Persze sokat gondolt arra, hogy ha nem élt volna akkor a helyzet adta lehetőséggel, akkor mi történt volna a családdal? Talán szerencséjük lett volna, és kapott volna munkát a neje? Ezt sosem tartotta valószínűnek, mint ahogy azt sem, hogy ő maga több pénzt tudott volna előkeríteni a költségek fedezésére. A legvalószínűbbnek az tűnt, hogy a kiégés szélére sodródott családot a sok stressz maga alá temeti, és akkor ki tudja, mi történhetett volna? Abba még belegondolni sem mert. Abba sem, hogy mit mondott volna a gyerekeinek, amikor nincs mit enni ebédre, vagy netán épp kilakoltatják őket a házukból. Ezeket a pillanatokat sohasem akarta átélni.

Amikor magához tért gondolataiból, már az ablaknál ülő család is az ebédjét fogyasztotta. Még volt néhány kanálnyi a bablevesből, kivett még egy kisebb szelet kenyeret a kosárból, és újra nekilátott.

Bizony, voltak régen karácsonyok, amiket családi körben töltött. Aztán ezek rövidebbé váltak, majd eltűntek, és csak a képeslapok maradtak. Aztán végül azok is elfogytak. Már nem is emlékszik a gyerekek arcára, csak abból az időből, mikor még kicsik voltak. Hirtelen megállt a kanál a kezében. Benyúlt a fogason lógó kabátja zsebébe, és előhúzta a tárcáját. Addig kutatott benne, míg elő nem húzott egy fényképet. Régi kép volt, el is felejtette, hogy mindig nála van. Úgy nézte most, mintha még soha sem látta volna. Két kislány volt rajta, egy hintalovon ültek mindketten. Alig néhány évesek voltak. Mosolyogtak, a háttérben fenyőágak látszottak. Nem igazán tudta felidézni azt a karácsonyt. Az a kevés emlék, ami még él a szíve mélyén, össze-vissza keveredett már, nem tudni, mely pillanatok valódiak közülük, és melyek azok, amik álmokból, vagy csak gondolatokból származnak.

Letámasztotta a képet, hogy jól lássa, míg végez az étellel.

Nyári kertben szaladgáló gyermekeket látott most lelki szemei előtt. Néha mintha a hangjukat is hallotta volna. Hol egymást, hol a kutyát kergetik, nevetgélnek, aztán találnak valamit a fűben, a kergetőzés abbamarad, és azzal kezdenek foglalkozni. Aztán medencében pancsoló kislányok jöttek. Sikítva locsolták egymást, és nagyokat nevettek.

- Odanézzetek! Esik a hó! – Kiáltott hangosan a kisfiú az ablak mellet, ujjával az utca felé bökve. A vendéglőben most mindenki az ablakra nézett hirtelen. Mintha egy génekbe kódolt parancs hangzott volna el. Ezt észrevette a férfi, és arra gondolt, vajon miért lehet ez? Talán csak a kisfiú hangos szavai miatt, vagy, mert annyira várja mindenki a karácsonyi havazást?

- Huszonharmadika van. Eshetne már egy kicsi. Régen volt fehér karácsonyunk. – Szólt az apa, és tovább falatozott. A forgószéken ülő vendég kortyolt egyet a söréből, majd visszafordult a pult felé.

Igen, holnap szenteste – merengett a férfi -, és akkor még kevesebben mennek az utcára ebben a vacak időben. Ő sem jött volna ki a lakásból, ha a fizetését nem most kellett volna átvennie az itteni főnökétől. Épp onnan jött, mielőtt belépett erre a helyre. Az ablakra nézett, és látta a szélben játszadozó hópelyheket.

Gondolatai most havas dombokra hívták, ahol gyerekek szánkóznak. Látta a sajátjait is. Vidáman kacagva kapaszkodtak a szánkón, majd amikor az a völgyben megállt, gondterhelt arccal húzták vissza a domb tetejére. Kicsit meredek volt a domboldal, de hát ott csúszik rendesen a szánkó.

Nem tudta felidézni, hogy az utóbbi években mikor volt, vagy mikor nem volt fehér a karácsony. Egyáltalán az ünnep napjait sem tudta megkülönböztetni a hétköznapoktól. Számára rég nem létezett a karácsony. Valamikor fontos volt, talán a legfontosabb esemény minden évben. Aztán egyre többet volt távol, kevés időt töltött odahaza, nagyon keveset. Nem emlékszik már, mi és hol romlott el végleg közte és a felesége között. Mindig is félt attól, hogy a kapcsolatuk elsatnyul, nem marad belőle más, mint egy név és egy telefonszám, na és két gyermek, akik bizonyára más valakit szólítanak Apának már régóta. Régen úgy gondolta, hogy sosem élné túl, ha elszakadna a családjától. Ám a változás nem hirtelen jött, lassú vízként mosta alá a család sziklára épített védfalait, amíg végül minden leomlott.

Lassan, fokozatosan történt. A távol élők hozzászoknak egymás hiányához. Olyan ez, mint a gyász, amikor elveszítünk valakit, és már nem tudunk vele kommunikálni. Először hiányzik, aztán lépésről lépésre hozzászokunk az eltávozott „nemlétéhez”. Megsiratjuk, mert fáj a hiánya, de nem jön már vissza soha többé. Aki mesze ment, az még visszajöhet, így hát kevesebb fájdalommal, halvány reménnyel a szívünkben várjuk és várjuk. Aztán ez a várakozás lassan lekopik rólunk, és nem marad semmi, csak a halvány emlékek, amik az idő múlásával fogyni kezdenek. Mint egy kis homokbucka a sivatagban, amit a szél lassan, szemenként elhord.

Koccant a kanál a tálban, a bableves elfogyott. Megtörölte a száját, és a szalvétát a tálkába dobta. Megitta a maradék forralt bort, ami már kihűlt. A pincérlány felfigyelt a kanálcsörgésre, és elindult a férfi felé.

- Kedves egészségére! Hozhatok még valamit? – Kérdezte vidáman. A férfi kicsit habozott, nem tervezte, hogy sokáig marad, igaz, eredetileg azt sem tervezte, hogy egy vendéglőben tölti a délutánt.

- Köszönöm, még egy bögrével meginnék. És a bableves, az isteni volt. Sajnos abból nem fér le még egy. – Válaszolta végül. A lány mosolygott, összeszedte az edényeket, és elvitte őket.

- Anya! Ugye elmegyünk szánkózni holnap? – Kérdezte a kislány anyjától.

- Kislányom, nem biztos, hogy megmarad ez a hó. – Majd kissé zavartan folytatta – Különben sem megyünk holnap sehova, karácsony lesz. Szenteste. Meg kell nézni, mit hoznak az angyalkák a fa alá. – A kislány mintha megfeledkezett volna erről.

- És azután elmehetünk?

- Kislányom, maradj nyugton! Ha lesz hó, akkor sem biztos, hogy eljutunk odáig. Ne feledd, hogy apád dolgozni megy az ünnepek között is. Pénzt kell keresnie. – A kislány elkeseredetten folytatta:

- De apa folyton csak dolgozik! Soha nincs otthon! – Rövid csönd következett, amit a családfő tört meg.

- Tudod, kislányom, sokat kell dolgoznom, hogy legyen pénzünk ennivalóra, ruhára és mindenre, ami kell. Minden pénzbe kerül, az is, amit anya a boltból hoz. Ez az ebéd is sok pénzbe kerül, de évente egyszer, ilyenkor mindig elmegyünk valahova együtt ebédelni, hogy egy kicsit kimozduljunk otthonról. Ez Anyának is pihenés, mert ma nem ő mosogat.

A kislány elgondolkodott a hallottakon. A férfi látta okos kis arcocskáját. Ismét felidézte gyermekei rég nem látott arcát. Közben ő is elgondolkodott a hallottakon. Igen, valahogy így kezdődött az ő története is. Munka, munka, munka. Először célok vezérelték, aztán semmi más nem maradt, csak a megszokás, vagy a lustaság, mely nem engedte, hogy változtasson bármin is.

Kellett a pénz, nagyon is. Aztán a tartozások lassan eltűntek, de arra már minden megváltozott. Nem tudja már, hol volt az a pont, mikor minden kettéhasadt. Talán nem is pont volt, hanem egy több ilyen ponton át húzható törésvonal, amely mentén az ő addig élt világa összetört.

Megérkezett a következő bögre bor. Bíztatóan gőzölgött, mint az előző. Kortyolni kezdte. Lassan fizetni kellene – gondolta. A pénzre gondolt. Ahogy csökkentek a család kifizetnivalói, és a felesége is kapott munkát, több pénze megmaradt, gyűjteni kezdte hát. Vett kocsit, lakást. Ezzel gyakorlatilag mindene megvolt, amire szüksége lehet anyagi javakat tekintve. Egyéb ötlet híján az el nem költött pénzeket félrerakta. Nem tudta, miért, de az évek arra tanították, hogy fölösleges pénz nincs, minden centnek meg van a helye. Sosem költött fölösleges dolgokra. Mindig csak arra, aminek hasznát is vette.

Ez a család is könnyen arra a sorsra juthat, mint amire az övé. Olyan ez a helyzet, mintha egy eleven filmbe csöppent volna. Mintha ez a család az ő múltbéli családja lenne, és most látja a régen feledésbe merült pillanatok némelyikét. Ez egy olyan jelenet lehet, amelyben a szerencse, egy váratlan fordulat még megmenthet mindent, és a család egyik tagja sem gondol majd arra, hogy mi lett volna, ha másként alakul?

Letette a bögrét, és a képre nézett, amit maga elé tett. A rég nem látott, régen felnőtt kislányokra. Gyanútlanul mosolyognak, nem sejtenek még semmit a jövőjükről. Még nem sejtik, hogy Apa csak egy elérhetetlen álom lesz a számukra hamarosan. Aztán később átminősül megfakult emlékké. Igen, ez a két kis szőkeség, akiket annyira szeretett, hogy akár a világ végére is elment volna értük. El is ment. De nem jött vissza. Ez lehetett a legnagyobb hiba. És ez csak az ő hibája. Nem hibáztathatja a nejét, miért is hibáztathatná? Hiszen nem ő küldte, magától vágott neki az ismeretlen világnak, ami végül magába szippantotta és elnyelte.

Nézte a családot, hallgatta suttogásukat a pénzről, számlákról, munkáról és időről. A gyerekek nem figyeltek már a szüleikre, az ablakban csodálták az egyre sűrűsödő hóesést. Az étel már elfogyott a tányérokról, a pincérlány épp az imént szedte le őket az asztalról. Miközben a mosogató felé egyensúlyozta az elhasznált terítéket, a férfi utána szólt.

- Legyen szíves, fizetni szeretnék!

- Rögtön hozom a számlát. – Mosolygott a lány, és eltűnt a pult mögött.

A férfi tovább kortyolgatta a bort, és nézte a képet. Rég nem gondolt ennyit elfeledett gyermekeire. Tudta jól, hogy gyermeket elfeledni nem illik. Nem illik? Nem is jó szavak ezek arra, amit tett. Egyenesen bűn. Hogy van-e rá feloldozás, azt csak a jó isten tudhatja. Ha meg is keresné őket, a sok-sok elvesztett évet nem lehet visszahozni vagy bepótolni. A kínos kérdések is mind válaszra várnak majd. Talán mégis, mindezek ellenére is jó volna megkeresni az elhanyagolt családot? De vajon hol keresse őket? A kapcsolat nagyon régen megszakadt, százszor elköltözhettek azóta. Talán már nem is ebben a városban élnek. És mit szólna a felesége új társa – ha van -, ehhez a fajta jövevényhez? És egyáltalán hogy nézne ki megannyi év után csak úgy becsöngetni egy ajtón, amihez hűtlen volt sokáig? Sok kínos gondolat, kínos kérdés gyötörte a férfi szívét.

A pincérlány zökkentette ki gondolataiból, mikor megállt előtte, és az asztalra tette a számlát. A férfi a tárcájába nyúlt és fizetett. Borravalót is adott a kedves és figyelmes kiszolgálásért. Szimpatikus volt neki a pincérlány. Külföldön is kedvesek a pincérlányok, de most már csak azért is érezhette így, mert a saját nyelvén szóltak hozzá.

Ahogy a lány elment az asztaltól, ránézett a bögrére. Még mindig nem volt üres. Amíg kortyolta a maradékot, a kis gyűrött képet nézte.

- Emília! Vigyázz! Mit csinálsz ott? Miért nem ültök a feneketekre? – Korholta leányát az anya. A kislány majdnem leesett a székről egy elvétett mozdulat során. A gyerekek továbbra is a szűnni nem akaró havazást lesték.

Milyen szép neve van ennek a kislánynak – gondolta a férfi. Az ő lányainak is volt neve. A nagyobbikat Dórinak, a kisebbiket Anninak hívták. Annamária volt, de valamiért mindenki így szólította. Anni. Talán egy régi mesekönyv lehetett ezért felelős, de már nem volt ebben biztos. Oly sokszor szólongatta őket régen. Most pedig fura emléknek tűnik csak az egész. Sok minden történhetett azalatt, míg nem találkozott velük. Lemaradt a gyermekkorukról, az iskolás korukról, a barátokról, barátnőkről, sikerekről és kudarcokról, szóval mindenről. Kimaradt gyermekei életéből, ahogy gyermekei is kimaradtak az övéből, de ezért nem a gyermeket terheli felelősség. A felnőttnek jobban kellene tudnia, hogy gyermekének mekkora szüksége van rá, egy apára, aki mellette áll, ha kell, segíti, ösztönzi, vagy megfenyíti, ha muszáj. De ő nem volt ott. Elment, eleinte hazajárt, később egyre ritkábban, amíg el nem veszett végleg.

Vajon a gyerekek vártak rá? Egy ideig biztosan. Aztán ki tudja, mit gondoltak róla? Arról, hogy miért nem jön? Mostanra már biztosan felnőttek és a maguk útját járják, és nincs szükségük egy bűneit bánó, megtért apára. Főleg, ha van nekik másik, valaki olyan, aki megtette mindazt, amit ő nem.

Elfogyott a forralt bor. Letette a bögrét, közben az ablaknál ülő családot hallgatta, akik tovább firtatták anyagi problémáikat felnőtt nyelven, hogy a gyerekek ne értsék. Igaz, ha hallották is, nem foglalkoztak azzal, hogy mit fecsegnek a nagyok, annál jobban érdekelte őket a hóesés.

Úgy érezte, ez a család is menthetetlenül ahhoz a válaszúthoz ér hamarosan, amihez ő is sok évvel ezelőtt. Nem tudja továbbra sem, hogy lehet-e abban a helyzetben olyan döntést hozni, ami utólag is helyesnek tűnik. Neki nem sikerült. Vagy sikerült, csak aztán minden úgy maradt, ahogy volt, abban a helyzetben, ami csak átmeneti kellett volna, hogy legyen. Hiszen később keresett sok pénzt, haza is mehetett volna, de valamiért nem ment mégsem. Most már van tartalék bőven a bankszámláján. Itt a fizetése is a kabátjában, amit hamarosan hozzátesz majd. De akármennyi pénze is van, az elmúlt éveket nem tudja kiváltani rajta. Nem lehet pénzzel sem visszaforgatni az idő kerekét, vagy megállítani, hogy kérem szépen, én meggondoltam magam, szeretném egy kicsit másképp csinálni. Nem működik. Pedig ez most az a pillanat, amikor szívesen megtenné, ha tudná, hogy jó vége lesz a dolognak. De nem tudja. Nem tud semmit, csak azt, hogy semmit sem hozhat vissza. Sem a mosolyokat, sem a szeretetet, sem az elveszett karácsonyokat. Azok már mind eltűntek, ahogy ő is eltűnt családja életéből.

Hirtelen eszébe jutott valami. Talán őrültség – gondolta -, de miért ne tehetné meg? Benyúlt kabátja zsebébe, elővett egy borítékot. Felbontotta, és belenyúlt. Kivett belőle néhány nagyobb összegű bankjegyet, és beletette a karácsonyi lapba. Letette az asztalra, és nézte. Arra gondolt, hogy ennyit megtehet ezért a családért. Bár nem ismeri őket, valahogy úgy érzi, ez egyfajta vezeklés az ő lelkének. Fölállt, magára vette kabátját és kalapját. Megfogta a karácsonyi lapot, és a családhoz lépett vele, letette az asztalukra. A szülők arcán látszott, hogy nem értik, mit akar.

- Boldog karácsonyt! – Mosolygott a férfi. – Egy aprócska figyelmesség.

- Ó, köszönjük! – Felelt az asszony most már mosolyogva. A férfi pedig már tovább is ment. Nem várt semmire, köszönetre, egyenesen az ajtó felé tartott.

 - Boldog karácsonyt! Szólt vissza válla fölött a pincérlánynak, aki szintén érdeklődve figyelte az előbbieket.

- Boldog karácsonyt! – Felelt a lány, és tekintetével követte az ajtón kilépő férfit, aki néhány pillanat múlva eltűnt a sűrű hóesésben.

- Mit nézel annyira? – Kérdezte a lányt a pultnál ülő vendég. Látta, hogy gondolatai máshol járnak.

- Semmit. – Sóhajtott a lány. – Emlékeztetett valakire. Pedig esküdni mernék, hogy sosem járt még itt.

- Biztos máshol találkoztál vele.

- Igen, egészen biztos. – Mondta a lány, és mosolyogva elindult rendbe rakni a megüresedett asztalt.

- Nahát, ma mindenki itt hagy valamit. – Szólt, és kezébe fogta az ottfelejtett kis régi fényképet. Ahogy ránézett, arca hirtelen sápadttá vált, eltűnt róla a bájos mosoly, amely mindig fényt hozott a vendéglőbe. A képet nézve lassan a székre ereszkedett, ahol a férfi ült még az imént. Arcán egy könnycsepp jelent meg. A pultnál ülő vendég valamiért odanézett, és látta, hogy mi történik, de nem értett semmit. Leugrott a székről, és odasietett. Kezét a lány vállára tette.

- Anni! Mi a baj, Mit találtál?