Mókusok szaladgáltak meg-megállva a diófán. Némelyik apró dolgokat cipelt, mások csak egyszerűen élvezték a leheletnyi szellőt, ami meglibbentette a fa leveleit, belekarolt a vékonyabb ágakba, gallyakba, és egy kicsit megmozgatta őket. A falevelek árnyékot tartottak, nem zavarta a forró napsütés az ágakon fürgén mozgó kis jószágokat. Semmi sem zavarta őket egész délelőtt, délben sem, ám valamikor délután egyazon pillanatban, hirtelen mind megálltak, és egy irányba néztek. Odalent, a diófa alatt meglátták a zaj forrását, amire mindannyian megriadtak. Egy pillanatig egyikük sem mozdult. Nézték, ahogy az óriási alak elvonul a lombos ágak alatt.

Mókusszemmel legalábbis óriásinak tűnt az az asszony, aki a kertben sétált. Már messziről látta a mókusokat, de amikor a közelükbe ért nem nézett föl, nem akarta zavarni őket, inkább tovább ment. Kibontott haja lágyan hullámzott az enyhe szélben. Néhány pillanattal később, mikor a mókusok már meg is feledkeztek róla, megállt nem messze a diófától, egy almafa alatt. Lassan körbefordult, szemügyre vette a kert összes fáját, mintha valamit keresne. Apró madarak szálltak fáról fára, szilváról körtére, onnan a meggyre, a cseresznyére. A birsalmafán sem időztek sokat, röptükben rövid kis énekük vidám dallamot írt a zizegő falevelekkel együtt.

.....

Nem mozdult, csak ült a fának támaszkodva. Szinte egybeolvadt az almafa törzsével. Egy feketerigó pont a lába előtt szállt le. Csőrével beleturkált a fűbe, közben föl-fölnézett, majd egyszer csak elrepült. Az asszony ekkor már lehunyta a szemét, talán nem is látta a kis madarat. A bogarak tovább zümmögtek, a pillangók és a méhek is tovább keresték a kert virágait. A Nap is tovább folytatta nappali őrjáratát a táj fölött, lassan úszva a felhőtlen halványkék égen. Alig lettek hosszabbak az árnyékok, amikor valaki közeledett a fák alatt.

......

- Vártalak. De tudtam, hogy eljössz. – szólította meg az asszonyt. Néhány lépéssel állt meg előtte, nem ment közelebb. Az asszony viszonozta a kedves mosolyt.

- Igen? És honnan tudtad?

- Ismerlek ám! – felelte a gyermek. – Találkoztunk már korábban is.

- Gyakran járok ide ki a kertbe. Ez a kedvenc búvóhelyem.

- Tudom. Az enyém is.